Alsó-Dunavidék Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 7., 1965)
VI. fejezet. Öntözés
gazdaságossági, stb.) okok miatt az öntözésből már eleve kizárt területeket és az így megmaradt területet szorozzuk — talajkategóriánként — a megállapított öntözési százalékkal; egyidejűleg öntözhető terület az öntözésre berendezett terület, csökkentve a vetésforgók száraz szakaszában nem öntözött területtel. Az öntözőrendszer maximális vízigényét az egyidejűleg öntözhető területnagyság figyelembevételével kell meghatározni. 1.2 Az öntözés múltja és jelene A 7. TVK területén az 1950-es évet megelőzően számottevő öntözés nem volt és csak 1—2 ha területen működő kisüzemi zöldségkertészetek öntöztek kútból vagy csatornából bolgárrendszerrel. Egyetlen nagyobb összefüggő terület működött Bács-Kis- kunmegye déli részén, Madarason. Itt közel száz tulajdonos birtokában lévő területen a Kigyós főgyűjtőből 196 kh rétöntözés épült ki. Az öntözés ilyen kis méreteket öltő formája nem tükrözte a terület lehetőségeit, de megadta a fejlődés irányát. Erre az irányvonalra alapozva, a zöldség- és gyümölcstermelés, valamint rét-legelőöntözés bázisára támaszkodva, indult meg 1948—1949-ben a területen a rendszeres öntözőgazdálkodás. Az első lépésekre a Dunavölgyi főcsatorna duna- vízzel való felfrissítése (1948—1949-ben) adott lehetőséget és ezzel kezdődik meg az öntözőtelepek építése Kunszentmiklósi, Szabadszállás és Fülöp- szállás térségében. A terület többi felszíni vizeire támaszkodva, az 1950—54. években kezdődik meg a különböző szervezettségi fokon álló mezőgazdasági üzemek (Tsz, TSzCs szakcsoportok, stb.) beruh ázásában megvalósuló öntözőtelepek kiépítése. A megnövekedett öntözések kiszolgálására a csatornákban a zavartalan vízkiszolgálás biztosítása további vízszínszabályozóst lehetővé tevő műveket kellett építeni. Ennek érdekében létesült a Dunavölgyi főcsatornán Sári és Kunpeszér térségében, valamint a XXX. sz. csatornán Ürbőpuszta térségében egy-egy billenőtáblás zsilip. A megépített zsilipek a rendszer sajátosságából következően, kétirányú felhasználási lehetőséggel bírnak. Az 1950—54-ben épült telepek zömmel a Dunavölgyi főcsatornára és a XXX-as sz. csatornára települtek, felületi öntözési móddal. A szikeseken elsősorban rizs és öntözött legelő, a délebbre eső területeken fűszerpaprika, kertészet, kukorica, répa stb. kerültek az öntözőtelepek területén, termelésre. Az 1950-es évek elején épült öntözőtelepek minőségére vonatkozóan általánosságban jellemző, hogy kampányszerűen, minden különösebb műszaki megalapozottság nélkül létesültek. Az öntözések nagyobbarányú kiszélesedését e területen is — új vonásként — a rizsöntözések jelentették, amelynek szempontjából igen fontos volt, hogy bruzone veszély nélkül volt termeszthető a kiváló minőségű Dunghan-sali rizsfajta. A fenti kampányszerű építések után, bizonyos mértékű pangás figyelhető meg az öntözés fejlesztésében. A kis műszaki felkészültséggel épült és ezért rosszul sikerült öntözőtelepek kudarca az öntözési kedvet lecsökkentette és még sok, műszakilag berendezett öntözőtelepen sem folyt öntözés. A fejlesztés ilyen helytelen módjának felszámolását a fokozatosan megszilárduló állami és termelőszövetkezeti gazdaságok korszerű nagyüzemi termelésre való törekvése és a tervszerű gazdálkodásra történt berendezkedése tette lehetővé. A helyes gazdálkodás igényeinek megfelelően kezdetét veszi a korábban nagy költséggel, állami támogatással megépített öntözőtelepek korszerűsítése, a monokultúrában termesztett rizsöntözések mellett megjelenik a területen a takarmány öntözés, továbbá az öntözéssel termeszthető különböző ipari növények (menta, római kamilla, nemes fűz, stb.). A helyesen berendezett öntöző üzemek gazdálkodásának eredményeként bebizonyosodott, hogy a terület talajai a magas víznormákkal végrehajtott öntözésekkel kémiailag nagymértékben javíthatókká váltak, megfelelő agrotechnikai alkalmazása mellett és az elárasztás hatására a korábban lecsapolt területeken, a felső rétegekben felhalmozódott sórétegek kilúgozódnak. Ennek eredményeként a termőréteg vastagodik, beállíthatók magasabbrendű, nagyobb hozamokat és jövedelmezőséget eredményező növénykultúrák. A fenti elvek mellett az öntözés fejlesztését 1957- től új öntözési módok, új öntözési formák bevezetése is elősegíti. Ezek együttes hatásaként az öntözés lassú fejlődése is megindul. Egyes felszíni öntözőtelepek építésénél 1954—55- ben a földcsatornák helyett helyszínen betonozott ún. Papp-féle vasbeton csöveket építettek be és csak az ideiglenes jellegű csatornák épültek ki minden évben, a vízelosztás pedig hidránsokról történt. A megoldás felszíni öntözések esetében helyénvalónak bizonyult, azonban, amikor megjelent az esőszerű öntözés nem tervezett igénybevételei miatt, több helyen tönkrementek és ezzel a telep még felszíni öntözésre is teljesen használhatatlanná vált. Az 1957. évtől a 7. TVK területén mindinkább az esőszerű öntözés felé fordul az érdeklődés. Egymás után épülnek az „Sz” típusú szórófejekkel üzemelő felszíni, vagy felszín alatti csővezetékkel működő esőztető öntözőtelepek. Az öntözésnek ez a módja annyira elterjedt és uralkodóvá vált, hogy 1958-tól kezdve a TVK területén felszíni öntözőtelep nem épült. A felszíni vizekből történő vízellátás mellett, 1960-ban a felszínközeli rétegek megcsapolásával, helyenként 800—1000 1/perc vízhozamot adó kutak fúrásával az állami gazdaságok, illetve termelőszövetkezetek új vízkészlet hasznosítását kezdték meg. Ez, figyelembevéve azt, hogy a csőkutas öntözés ugyan nem alkalmazható korlátlan méretekben, mert a talaj vízkészlete és a kút vizének oldott sótartalma határt szab a felhasználásnak, igen kártékony öntözési módnak bizonyult. A terület öntözésének 1960. évi helyzetét az alábbiakban, lehet értékelni. Az 1960. évi öntözések megszervezésével egybeesett annak nagyüzemi átszervezése. Az egyéni szétszórt területek egyesítése megadta a lehetőséget 140
