Alsó-Dunavidék Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 7., 1965)
III. fejezet. Árvízmentesítés, árvízvédelem, folyók és tavak szabályozása
1.22 FOLYÓK ÉS TAVAK SZABÄLYOZÄSÄNAK MÚLTJA ÉS JELENE A 7. TVK a Duna 1586. folyamkilométerétől 1433. folyamkilóméteréig terjedő, Tass és országhatár közötti szakaszát tárgyalja. Átmetszések kora (1810—1860.) Már megelőzőleg is végeztek a Dunán partbiztosító munkálatokat az egyes 'helységek védelme érdekében, ezek azonban jelentéktelenek voltak. A munkák célja az erélyesebb folytatásuk, érdekében szervezett kormánybiztosság 1825. évi jelentése szerint a hajózás fejlesztése és az ármentesítés volt. Elsőnek a Duna nagy kanyarulatait metszették át. Az átmetszéseket egyenes' vonalakban tűzték ki, a vezérárkot 20—50 öl (6—15 m) szélességben, kisvíz- áliás idején a talajvízig kiásták, azután a nagy vizet a bevágásiba engedték, s ia vezéráikot kibővítették. A munkálatok tervezésekor nyilván úgy gondolkodtak, hogy az átmetszések után a folyam megrövidül, a fajlagos esés: és a, vízsebesiség nagyobb lesz, aminek következtében a folyam bevágódik, így az árvízszín alacsonyabb lesz, a víz pedig a kimélyült mederben folyik, ezért a hajók mélyebb vizen, rövidebb útvonalon közlekedhetnek. Az átmetszések kora a, tudományos vizsgálatok és vízrajzi adatgyűjtés szempontjából volt termékeny. Az 1820—23'. években készült el Vásárhelyi Pál vezetésével a Duna helyszínrajzi fölmérése és az akkori kisvízszin és átrvízszin megállapítása. Végeredményben a Duma az átmetszések időszakában mintegy 60 km-rel rövidült, a. medre mélyült, kis-vízszintje süllyedt, de partjainak állandósítása nem történt meg. Mederösszeszorítás kora (1860—1900.) A szabadságharc leverése után a császári hatóságok Folyam-építészeti Igazgatóságot szerveztek. Ez a szerv elsősorban a hajózás érdekeit akarta előmozdítani, de nem, sok építkezést végzett. Az abszolutisztikus igazgatás megszűntével a m. kir. folyammérnöki hivatalok vették át a Duna szabályozását. Ebben az időben már nyilvánvalóvá vált, hogy nem elégséges átmetszéseket készíteni, hanem a folyó szétágazásait is meg kell szüntetni és a partokat is kőművekkel kell biztosítani. Ebben, az időben, állapították meg, hogy a Duna középvízi tömegének elvezetésére kb. 470 m széles, meder szükséges. Ezért a mellékágakat fokozatosan elzárni kezdették, s ahol az anyameder 470 méternél szélesebb volt, pairtvédekezetekfcel és párhuzamművekkel igyekeztek összesizorítárni. A középvízi medret 470 méternél jobban összeszorítani nem merték, mert a víz megduzzasztásától tartottak. Minthogy a Duna Paks alatti szakaszán a kanyarulatok gyorsabban fejlődnek, mint a felsőbb szakaszon, ezért az előző korszakban említett átmetszések mind az Ordas alatti szakaszon készültek, ezzel ellentétben a meder összeszorítása céljából épített művek túlnyomó részben a tárgyalt Duna- szakasz északi részére esnek, mert ott a Duna kanyargós jellege mellett szétágazódásra és kiszélesedésre is hajlamos. A mederösszeszorítás céljából épített művek az időszak első felében párhuzam-művek voltak, melyeket felső végükön félköralakú vonatozással kötöttek be az anyapartba. A Duna kívánatos középvízi medrének két szélére, egymástól 470 m távolságba eső szabályozási vonalakat tűztek ki, melyeket északról dél felé ha^ ladva, fokozatosan, mindkét parton nagyjában Fájsz,íg kiépítettek. Már ennek az időszaknak a vége felé észrevettük, hogy a kisvíz a két párhuzammű között kanyarog, sok helyen a párhuzamművek mellett, de néhol a meder közepén is zátonyok keletkeznek, melyek a víz és jég levonulását, és a hajózást is akadályozzák. Ezért a szabályozási szélességet fokozatosan 450 m, sőt 400 méterre is csökkentették. Az, időszak vége felé észrevették azt is, hogy különösen azokon a szakaszokon keletkeznek változó kisvízi kanyarulatok, ahol a párhuzamművek egyenesek. A mederösszeszorítások hatására a Duna még jobban beágyazódott, a kis- és középvíz szintje süly- lyedt. Az észlelt legmagasabb vízszinek viszont emelkedtek a mind több és több ármentesítés következtében. Kanyarulatok kialakításának kora (1900—1961.) Ma a. Dunát a homorú partokon épített vezető- művekkel, partbiztosításokkal igyekezünk szabályozni. A domború partok, kialakítására keresztgátak készülnek. Ezáltal a folyam vízjárásának megfelelő módon' alakulnak ki a domború partok mentén a zátonyok és, mind a középvízi- mind a kisvízi kanyarulatok állandósulnak. Nem lehet pontosan évszámmal megjelölni azt az évet, amelyiktől kezdve ezek az elvek a 7. TVK területére eső Duna-szakaszon érvényesülnek. Már a múlt évszázad utolsó évtizedében is 'érvényesíteni kezdették ezeket az elveket. Az akkori megfigyelések és tapasztalatok úján megállapították a kanyiar- rulatok alkalmas görbületi sugarát, a kanyarulatok hosszát és a kanyarulatokhoz tartozó központi, szögeket. A középvízi meder szélességére a régebbi tapasztalatok alapján megállapított 400 m ma is megfelelőnek látszik. A Girardon-féle elvek alkalmazásában még a XX. század első évtizedében is mutatkozik bizonytalanság. Akkor ugyan jelentős méretű építkezések folytak, de a, régebben rosszul vonatozott műveket nem szedték föl. Megelégedtek a hibák hellyel-közzel való javításával. Üj átmetszéseket is készítettek, de azokat most már nem egyenes vonalzással, hanem a folyam természetének inkább megfelelő görbületekkel tervezték és építették meg. A Dumaszekcső alatti szakaszon vezetőműveket építettek, nem egészen összefüggően, hanem szétszórva,, és néhány mellékágat is elzártak. A bajai híd tájékán számos keresztgátat készítettek az újabb elvek szerint. A Tass és Bölcske közötti szakaszt még kétoldali párhuzamművek alkalmazásával szabályozták a XX. évszázad első évtizedében is, de 104
