Dél-Dunántúl Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 4., 1965)

II. fejezet. Természeti adottságok, területi vízkészlet

2.3112 A TERÜLET VIZEINEK VlZJÄRÄSA

A vízjárásnak két típusával találkozunk a területen. Az alpesi eredetű Duna és a Dráva kisvizei leginkább télen, estleg késő ősszel, nagyvizei tavasz végén vagy nyáron jelentkeznek. Tavaszi árvizeit legtöbbször jégtorlódás okozza. Vízjárása igen kiegyenlített. Az évi vízmennyiségek ingadozása nem több l:2-nél. Az előfordult legkisebb és legnagyobb vízhozamok aránya pedig egy-egy esztendőn belül ritkán nagyobb l:5-nél, és többéves időszak alatt is csak mintegy 1:10.

A Dunántúli dombság vízfolyásainak vízjárása többé-kevésbé hasonló a Kapos folyóéhoz. Kisvizei augusztus—szeptember hónapban; hóolvadásos nagy vizei márciusban jelentkeznek, de a nyári záporok is okozhatnak áradást. Vízjárása sokkal szélsőségesebb a fenti alpesi típusnál, de azért jelentkezik az e területet vastagon fedő lösz tározó- képeségének kiegyenlítő hatása. Hosszú csapadék- mentes időszakokban ezeken a területeken legtöbbször az alig néhány négyzetkilométer vízgyűjtőterületű vízfolyások sem szoktak teljesen kiszáradni, mert a felszín alatt tározódó vizekből kapnak utánpótlást. A Kapos kurdi szelvényében az évi vízmennyiségek ingadozása nem több mint 1:5. Az előfordult legkisebb és legnagyobb vízhozamok aránya pedig egy-egy esztendőn belül meghaladhat l:100-at, több esztendős időszakban pedig még nagyobb, kb. 1:500 ingadozást találunk.

A Mecsekben eredő vízfolyások vízjárása nem egységes. A karsztos kőzetek természetes tározóhatása a vízjárást a Kapósénál sokkal kiegyenlítettebbé, csaknem az alpesi folyókéhoz hasonlóvá teheti. A vízzáró, meredek vízgyűjtőterületű vízfolyások vízjárása viszont hevesebb a Kapósénál.

Kisebb területeken (rész-öblözetekben) a belvízcsatornák maximális vízhozamát a néhány órás, vagy még rövidebb időtartamú heves záporok, nagyobb területeken (teljes öblözetekben) a huzamosabb — esetleg kisebb megszakításokkal — napokig tartó esőzések és különösen a velük egyidejű hóolvadások idézik elő. Elsősorban a vegyes eredetű tavaszi belvizek lehetnek súlyosak, de a jóval kisebb gyakoriságú nyári-koraőszi belvizek a mezőgazdaságnak az előzőkét meghaladó károkat is okozhatnak.

A belvízrendszerek vízjárásának leírása már nem tárgya a szorosabb értelemben vett hidrológiának. Ezért itt nem is foglalkozunk a terület belvízi csatornahálózatának jórészt a helyi mesterséges viszonyoktól függő vízjárásával (pl. vízhozamainak alakulásával).

2.312 Vízrajzi állomáshálózat

2.3121 AZ ÄLLOMÄSHÄLÖZAT KIALAKULÁSA ÉS A FEJLESZTÉS

A múlt század elején a rohamos gazdasági fejlődés Európa-szerte sürgetni kezdte a vizek kártételei elleni védekezést, a vizek rendezését, az ipar pedig növekvő érdeklődéssel fordult a vízerők hasznosítása felé.

A különböző államokban egymás után indult

meg a meglévő szórványos vízrajzi észlelési anyag országos összegyűjtése és szakszerű feldolgozása, továbbá az adatgyűjtés intézményesítése és körének fokozatos kiterjesztése.

Magyarországon a vízrendezési munkákkal megbízott folyammérnöki szolgálat 1886-ban 125 mércéből (a mai országterületen 60 vízmércéből) álló vízmérce-hálózatot tartott fenn. Ekkor állították fel az egyre bővülő észlelések és mérések szervezett ellátása, valamint az adatok nyilvántartása és értékelése céljából a Vízrajzi Osztályt. Rendszeresen észlelte a vízállásokat, ellátta a vízjelző és árvíz-előrejelző szolgálatot, beleértve a jég- és gázlóviszonyok jelzését is, és elvégezte főf oly óink geodéziai felmérését. Évente 100—150 vízhozammérésre is sor került főfolyóinkon, elsősorban tanulmányi célból. A hidrometria mérési módszereinek és mérőeszközeinek fejlesztése a Vízrajzi Osztály világszerte ismert munkája.

A nagyobb vízrendezési munkák befejezése után a vízhasznosítási feladatok kerültek mindinkább előtérbe, melyek megoldására a vízállás-adatok már nem voltak elegendők. Külföldön a két háború között rátértek a vízhozamok rendszeres nyilvántartására, a mérések automatizálására, rajzoló és egyéb műszerek alkalmazására, fokozatosan kiterjesztették a mérések körét (talajvíz, hordalék, vízhőmérséklet stb.), és bevonták a megfigyelésekbe a kis vízfolyásokat is. Az egykor élenjáró magyar vízrajzi szolgálat azonban az 1910-es évektől kezdve megállt fejlődésében, s egyre jobban elmaradt a külföldi rokonintézmények mögött. A két világháború között — folytatva az előző korszak munkáját —, továbbra is a nagyobb folyók vízállásészleléseit végezték, amellett a 30-as években a közepes folyókon is elhelyeztek még néhány vízmércét, úgy hogy 1944-re a magyarországi vízmércék száma 137-re emelkedett.

Az egységes Vízügyi Szolgálat 1948. évi megalakulása után, de különösen a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet 1952. évi megalapítása óta — amely átvette a régi Vízrajzi Intézet munkáját is — újra nagyobb lendületet vett a vízrajzi munka. A népgazdaság szerkezetében beállott változások egyre jobban szorgalmazták az elmúlt évtizedek lemaradásából származó adathiány lehetőség szerinti pótlását. A sürgető kényszer hatására az Intézet 1950—56 között az országban több mint 500 vízmérőén észlelte a vízállást, és a vízhozammérések számát is csaknem évi 5000-re emelte. Ennek a gyors növekedésnek természetesen megvoltak a hibái is. A tapasztalatok leszűrése, az állomások nyújtotta adatok felülvizsgálata után több állomást megszüntettek és 1960-ban 360 vízmérceállomás működött, melyek közül kereken 150 állomáson folyt rendszeres vízhozammérés, de közülük még csak 40 nagy- és 26 kisebb állomáson vezettek folyamatos vízhozamnyilvántartást.

Az utóbbi években indították meg a fővízkivételi művek és a jelentősebb öntözőcsatornák vízszolgáltatásának mérését, míg a belvízhálózatunk gerincét képező főcsatornák, és a torkolati szivattyú- telepek vízszállításának mérési terve a belvízgazdálkodás távlati terve keretében jelenleg kialakul.

64