Délnyugat-Dunántúl Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 2., 1965)
II. fejezet. Természeti adottságok, területi vízkészlet
A Murától eltekintve a sok kis felszíni vízfolyás területi eloszlása egyenletesnek mondható, a laksűrűség, a gazdasági ágak fejlettsége stb. szempontjából különösebb alakító ill. vonzó erőt nem jelent. A kisvízi vízkészlet még nincs kimerítve, de szétaprózott, egy-egy vízfolyás kisvízi készlete csekély. A vízkészletnek a kisvízi készleten felüli nagy tartalékait a víztározás segítségével lehet hasznosításra alkalmassá tenni. Erre számos lehetőség van a területen. A terület belvízrendszereit nem itt, hanem a IV. Belvizes területek rendezése c. fejezetben ismertetjük. A TERÜLET VIZEINEK VÍZJÁRÁSA A vízjárás két típusával találkozunk a területen. Az Alpesi eredetű Mura kisvizei leginkább télen, esetleg késő ősszel, nagyvizei tavasz végén vagy méginkább nyáron jelentkeznek. Vízjárása igen kiegyenlített. Az évi vízmennyiségek ingadozása nem több l:2-nél. Az előforduló legkisebb és legnagyobb vízhozamok aránya pedig 1:7—1:10. A többi vízfolyás kisvizei augusztus—szeptember hónapokban, hóolvadásos nagyvizei márciusban jelentkeznek, de a nyári záporok is okozhatnak áradást. A terület nyugati, agyagos felszínű felén a vízjárás igen szélsőséges, a homokosabb keleti részen kiegyenlítettebb. Hosszabb szárazság esetén — főleg a nyugati részen — a patakok kiszáradnak. Az évi vízmennyiségek ingadozása elér l:10-et. A nagyvízi vízhozam a kisvízi vízhozamnak nagyságrendileg sok százszorosa, sőt a felsorolt nagyobb vízfolyásoktól eltekintve néhány ezerszerese. Kisebb területeken (rész-öblözetekben) a belvíz- csatornák maximális vízhozamát a néhány órás, vagy még rövidebb időtartamú heves záporok, nagyobb területeken (teljes öblözetekben) a huzamosabb — esetleg kisebb megszakításokkal — napokig tartó esőzések és különösen a velük egyidejű hóolvadások idézik elő. Elsősorban a vegyes eredetű tavaszi belvizek lehetnek súlyosak, de a jóval kisebb gyakoriságú nyári-koraőszi belvizek a mezőgazdaságnak az előzőkét meghaladó károkat is okozhatnak. A belvízrendszerek vízjárásának leírása már nem tárgya a szorosabb értelemben vett hidrológiának. Ezért itt nem is foglalkozunk a terület belvízi csatornahálózatának jórészt a helyi mesterséges viszonyoktól függő vízjárásával (pl. vízhozamainak alakulásával). 2.312 Vízrajzi állomáshálőzat AZ ÁLLOMÁSHÁLŐZAT KIALAKULÁSA ÉS A FEJLESZTÉS A múlt század elején a rohamos gazdasági fejlődés Európa-szerte sürgetni kezdte a vizek kártételei elleni védekezést, a vizek rendezését, az ipar pedig növekvő érdeklődéssel fordult a vízerők hasznosítása felé. A különböző államokban egymás után indult meg a meglévő szórványos vízrajzi észlelési anyag országos összegyűjtése és szakszerű feldolgozása, továbbá az adatgyűjtés intézményesítése és körének fokozatos kiterjesztése. Magyarországon a vízrendezési munkákkal megbízott folyammémöki szolgálat 1886-ban 125 mércéből (a mai országterületen 60 vízmércéből) álló vízmérce-hálózatot tartott fenn. Ekkor állították fel az egyre bővülő észlelések és mérések szervezett ellátása, valamint az adatok nyilvántartása és értékelése céljából a Vízrajzi Osztályt. Rendszeresen észlelte a vízállásokat, ellátta a víz jelző és árvíz- előrejelző szolgálatot, beleértve a jég- és gázlóviszonyok jelzését is, és elvégezte fő folyóink geodéziai felmérését. Évente 100—150 vízhozammérésre is sor került fő folyóinkon, elsősorban tanulmányi célból. A hidrometria mérési módszereinek és mérőeszközeinek fejlesztése a Vízrajzi Osztály világszerte ismert munkája. A nagyobb vízrendezési munkák befejezése után a vízhasznosítási feladatok kerültek mindinkább előtérbe, melyek megoldására a vízállás-adatok már nem voltak elegendők. Külföldön a két háború között rátértek a vízhozamok rendszeres nyilvántartására, a mérések automatizálására, rajzoló és egyéb műszerek alkalmazására, fokozatosan kiterjesztették a mérések körét (talajvíz, hordalék, vízhőmérséklet stb.), és bevonták a megfigyelésekbe a kis vízfolyásokat is. Az egykor élenjáró magyar vízrajzi szolgálat azonban az 1910-es évektől kezdve megállt fejlődésében, s egyre jobban elmaradt a külföldi rokonintézmények mögött. A két világháború között — folytatva az előző korszak munkáját —, továbbra is a nagyobb folyók vízállásészleléseit végezték, amellett a 30-as években a közepes folyókon is elhelyeztek még néhány vízmércét, úgy hogy 1944-re a magyarországi vízmércék száma 137-re emelkedett. Az egységes Vízügyi Szolgálat 1948. évi megalakulása után, de különösen a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet 1952. évi megalapítása óta — amely átvette a régi Vízrajzi Intézet munkáját is — újra nagyobb lendületet vett a vízrajzi munka. A népgazdaság szerkezetében beállott változások egyre jobban szorgalmazták az elmúlt évtizedek lemaradásából származó adathiány lehetőség szerinti pótlását. A sürgető kényszer hatására az intézet 1950—56 között az országban több mint 500 vízmércén észlelte a vízállást, és a vízhozammérések számát is csaknem évi 5000-re emelte. Ennek a gyors növekedésnek természetesen megvoltak a hibái is. A tapasztalatok leszűrése, az állomások nyújtotta adatok felülvizsgálata után több állomást megszüntettek és 1960-ban 360 vízmérce-állomás működött, melyek közül kereken 150 állomáson folyt rendszeres vízhozammérés, de közülük még csak 40 nagy- és 26 kisebb állomáson vezettek folyamatos vízhozam-nyilvántartást. Az utóbbi években indították meg a fővízkivételi művek és a jelentősebb öntözőcsatornák vízszolgáltatásának mérését, míg a belvízhálózatunk gerincét képező főcsatornák, és a torkolati szivattyútelepek vízszállításának mérési terve a belvízgazdálkodás távlati terve keretében jelenleg kialakul. A gyakorlat igényei nyomán a vízállás-észleléseken, jégmegfigyléseken és vízhozamméréseken C0
