Délnyugat-Dunántúl Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 2., 1965)
II. fejezet. Természeti adottságok, területi vízkészlet
kénti vízhozam szélső értékeit, továbbá a fajlagos hozam átlag- és szélsőértékeit közöljük. (Utóbbi — melynek országos átlaga 50 lit./p. fm — egyike a legfontosabb jellemzőknek, hiszen közismert tapasztalat, hogy az; azonos geológiai felépítésű és azonos fizikai rétegjellemzőkkel rendelkező területen az1 azonos méretű csövekkel bélelt, helyesen kiképzett kutak fajlagos hozama majdnem egyező). Ezután az egyes tájegységek kitermelt vizének minőségét a hazánkban legfontosabb két adat: a vasasság és a keménység megadásával jellemezzük. (A túlzott vasasság a vizet ivó- és háztartási célra teszi alkalmatlanná; jelenleg az ország kútjainak kereken 60%-a az Országos Közegészségügyi Intézet által a tűrhetőség felső határaként megadott 0,5 mg/1 értéknél több vasat tartalmazó vizet ad. A víz megengedettnél nagyobb keménysége viszont az ipari célra való közvetlen felhasználást teszi lehetetlenné; országosan átlagban a 18 nkf-ot meghaladó összes keménységű vizet szolgáltató kutak aránya meghaladja a 60%-ot is.) A táblázatunkban nem közölt minőségi jellemzők közül a kloridtartalom és az alkalinitás az országnak csak elenyészően kis részén haladja meg a megengedhető értéket, a nitrát- és nitritianok jelenléte pedig leginkább helytelen kútkiképzéssel jelentkező szerves eredetű szennyeződésre utal. Végül a gyakorlat számára legfontosabb kérdésiül, a vízbeszerzési lehetőségekről adunk a 2.441 pontban rögzített elvnek megfelelő tájékoztatást. A TERÜLET RÉTEGVIZEI A terület a Zala, Mura és mellékvizeinek vízgyűjtőjéhez tartozik. A felszínen vagy felszín közelében majdnem mindenütt felső pannon, helyenként bizonytalan rétegtani helyzetű felső pliocén- nak tartott, képződmények vannak. Csak a Dráva és Mura völgyében (41. tájegység), a Kerka völgyének alsó részén (40. tájegység) vannak mélyebben a pliocén üledékek. Az előbbi völgyeket vastagabb, a Zala, Principális-csatorna, Kerka és Cserta völgyeit általában vékony negyedkori kavicsos homok tölti ki. A hátakon és a magasabb teraszokon lévő kavics legnagyobb része az idősebb pleisztocénben rakódott le, gyakorlatilag „száraz”. A felső pannonban és felső pliocénben csak helyenként s főleg nyugaton vannak durva-homok és kavicsos homok lencsék, legtöbbször magas helyzetűek. A pliocén rétegsor homokos összletei a negyedkor előtti és negyedkori hegységszerkezeti mozgásokkal különféle helyzetbe kerültek, gyakran túlságosan magasra ahhoz, hogy rétegvízfeltárásra alkalmasak legyenek. A kevés és gyakran megbízhatatlan szelvényű fúrás miatt a 38., 39., 40. tájegységek elhatárolása bizonytalan, a 28. táblázatban megadott értékek ezért tisztán csak tájékoztatásra szolgálnak. A terület jó részén, különösen nyugati csapadékos felében a vízellátás főleg talajvízből történik. Ez az oka annak, hogy ott olyan kevés fúrt kút van. A talajvíz mellett a vízellátásra két képződmény jöhet számításba. A nagyobb völgyek vastagabb, durva homokos, kavicsos kitöltése bőséges vizet ad. A Dráva és Mura völgy (41. tájegység), a Kerka völgymedenoéje (40. tájegység), a felső Zala völgy részletei (pl. Zalaegerszeg), a Principális-csatorna völgyének alsó része (Nagykanizsa), az alsó Zala- völgy egyes részei és déli folytatása tartoznak ide (25/b ábra, 1., 3., 7. szelvények). Ahol a völgyek negyedkori kitöltése vékony vagy hiányzik, ott kevés a talajvíz, ezért a pliocén rétegsor homokos tagjait kell feltárni (25/b ábra, 2., 4., 5., 6., 9., 10., 11., 12., 13. szelvények). A fúrt kút tervezését két körülmény nehezíti. Egyik a homofcrótegek lencsés települése, másik a pliocén utáni szerkezeti mozgások miatt a víztartók változó térbeli helyzete. Ez utóbbira a kevés és megbízhatatlan fúrási szelvény miatt nem lehet következtetni. A fenti sok bizonytalanság miatt különösen szükséges, hogy a terület fontosabb kútjairól, szemléletes módon átekintést adjunk és egyúttal a kutak legfontosabb adatait a szelvényrajzon is ábrázoljuk (25/b ábra). 2.45 ASVÄNY-, HÉV- ÉS GYÓGYVIZEK 2.451 Általános ismertetés Közös fejezetben foglalkozunk az ásvány-, h éves gyógyvizekkel. Az egységes tárgyalás kedvéért szükséges a fogalmak rövid meghatározása. Ásványvíz hőmérsékletétől függetlenül az a természetben előforduló víz, mely több mint 1000 mg/1 oldott szilárd alkotórészt, vagy egyes ritka, de biológiailag aktív elemekből (lithium, bróm, jód, fluor, arzén, rádium, rádiumemanácic s-tb.) kimutatható mennyiséget tartalmaz. Ugyancsak ásványvíz az a víz is, melyben az oldott szilárd alkatrészek mennyisége nem éri el az 1000 mg/lit-t, de oldott gáztartalma jelentékeny (pl. szabad szénsavtartalma 1000 mg/lit). A gyógyvíz olyan ásványvíz, mely vegyi vagy fizikai tulajdonságai miatt gyógyhatású. (Hazánkban a vonatkozó törvények szerint szükséges a gyógyvízelőfordulások hatósági elismerése is.) Hévíz általában minden természetes, vagy mesterségesen feltárt olyan víz, melynek hőmérséklete egy meghatározott értéknél magasabb. Ugyanazon víz egyidejűleg ásvány-, hév- és gyógyvíz is lehet. A hőmérséklet szerinti osztályozás többféle lehet. Az alábbi csoportosítást fogadtuk el: 18—25 C° langyos víz, 25—35 C° meleg víz, 35 C° < hévíz, ennek részletesebb felosztása: 35—60 C° kevésbé forró víz, 60—90 C° forró víz, 90 C° < igen forró víz. A hőfok szerinti fenti csoportosítás általában a felhasználás lehetőségét is határolja. A 18—25 C°-u vizet általában az ivó- és ipari vízellátásra, de strandfürdők és fedett fürdők céljára, egyes esetekben gyógyvízként is használják. A 25—35 C°-ú meleg víz felhasználása az előzővel egyező, de hőfoka miatt már csak szükségből ivóvíz. A langyos és meleg víz hőtartalmának hasznosítása nem célszerű, gyógytényezőt pedig az ilyen 93
