Észak-Dunántúl Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 1., 1965)
III. fejezet. Árvízmentesítés, árvízvédelem, folyók és tavak szabályozása
sőt néha igen alacsony. Az évi átlagos vízhozam 2080 m3/s körül ingadozik. A legkisebb vízhozam 640 m3/s-ra, a legnagyobb 11 000 m'Vs-ra becsülhető. A szabályozás előtti időkben a Felső-Dunán nagyon gyakoriak voltak a jeges árvizek. A jégtorlódás veszélye helyenként jelenleg is fennáll, a rossz gázlókban és szűkületekben ugyanis a felülről jövő jég az álló jégtakaró alá kerülve vastag jégtorlaszt hozhat létre. 1940-ben pl. Dunaremeténél a 40 cm-es vastag acélos jégréteg alatt mintegy 4—5 m vastag kásajeget mértek. A Felső-Duna jellemző tulajdonsága még rendkívül nagy hordalékszállító képessége. Az ausztriai szakaszról évente mintegy 400—600 ezer m3 görgetett durva kavics érkezik, amit az eséstörés közelében rak le. Legnagyobb mértékű a feltöltődés a bagoméri (1814 fkm körüli) szakaszon. a) Nagyvízi szabályozás A magyar Felső-Duna mentén már a XIII. században építettek árvízvédelmi töltéseket, az egyes települések védelmére. A töltések rendszeres kiépítését a balparton 1850-ben, a jobbparton pedig 1892-ben kezdték meg s 1892—1896 között teljes hosszában megépült a jobbparti védtöltés. A töltés vonalozásánál azonban nem vették figyelembe a folyószabályozási szempontokat; ennek következtében az árvízi sodorvonal a közép- és kisvízit nagy szögben metszi. A helytelen vonalazás folytán a hullámtér szélessége 1,1—5,7 km között váltakozik és ez károsan befolyásolja az egységes meder kialakulását. Ez a helytelen vonalozás gazdaságilag indokolható, mivel az ágak költséges áttöltésezése helyett, a szélső mellékágak peremén építették meg a védvonalat. A Gönyü—Szob (1790—1708 fkm) közötti szakaszon már kedvezőbb a sodorvonal vezetése. A jobbparton védtöltéseket nem kellett építeni, mert a folyószakaszt magas partok kísérik. Csupán Almásfüzitő ipartelep védelme érdekében létesítettek védtöltést. Ezen a folyószakaszon is vannak azonban kedvezőtlen helyek, pl. az 1773—1766 fkm-ek között, ahol a nagyvízi meder szélessége megegyezik a középvízi mederszélességgel (450 m). Itt fennáll a jégtorlódás veszélye. Az 1727—1719 fkm-ek között pedig a nagyvízi meder szélessége a 2,500 métert is meghaladja, így a hordaléklerakódás mértéke erőteljesebb és kedvezőtlen mederalakulást eredményezhet. b) Középvízi szabályozás A múlt század hetvenes éveiben a Felső-Dunán a mederviszonyok olyan nagy mértékben elromlottak, hogy a szakasz szabályozását már nem lehetett tovább halogatni. Az 1867—1876 közötti tíz esztendőben pl. a hajózási kényszerszünet tartama a fennakadások miatti veszteséget is beszámítva, évente átlagosan 94 nap volt. A folyam számtalan ágra szakadt, melyek között a főág egy éven belül is ismételten változtatta helyét. Ez károsan befolyásolta az árvizek és jég levonulását is. Bodoki Lajos irányításával 1880—1881-ben kezdődött meg az általános terv készítése, melynek célja a zavartalan jéglevonulás és a kisvízszint alatt 2,0 m-es hajózási mélység biztosítása volt. A középvízszabályo- zásnál a pozsonyi vízmérce 300 cm-es vízállásának megfelelő 2886 mVs víztömeget vették alapul. A tetőpontokban és az inflexiókban is egyaránt azonos szabályozási szélességet terveztek, melyet az építés első éveiben szerzett tapasztalatok alapján végérvényesen az alábbiakra módosították. A szakasz megnevezése: Dévény—Bős Bős—Medve Medve—V ének V ének—Komárom Komárom—Dunaradvány szab. helye: f szélesség 1880—1820 fkm 300 m 1820—1805 fkm 325 m 1805—1794 fkm 380 m 1794—1766 fkm 420 m 1766—1748 fkm 450 m A szabályozási vonal mentén kétoldali vezetőműveket (párhuzamműveket, partvédekezeteket) építettek. Lezárták a mellékágakat és a meder kialakítását részben a víz eleven erejére bízták, de átvágásokat és kotrásokat is végeztek. Az 1886—1896. években végzett középvízszabályo- zási munkálatok jellemző munkamennyiségi adatai a következők: A munkanemek megnevezése Tervezett | Végrehajtott mennyiség Kőbeépítés; m3 2 574 266,5 3 339 789,6 Kőburkolat; mJ 850 217,9 777 993,4 Földmunka; m3 1 170 889,2 863 325.9 Kotrás; m3 5 793 833,6 6 053 218,8 Kőművek hossza; fm 116 901,0 154 047,0 Kotrások hossza; fm 26 007,0 35 997,0 A párhuzamművek magasságát az 1867 évben rögzített „0” víz fölé, az 1870—1823 fkm-ek között 4- 3,0 m-re, az 1820 fkm-től lefelé +2,5 m-re építették ki. A szabályozás hatására a jégtorlódás veszélye csökkent és a hajózási viszonyok is megjavultak. Az állandó feltöltődés és mederemelkedés következtében a középvízi művek idővel alacsonynak bizonyultak, s a művek megmagasítása vált szükségessé. A párhuzammű magasítás a mederfeltöl- tődés figyelembevételével az 1934. évben megállapított legkisebb hajózási és szabályozási vízszinthez viszonyítva az 1850—1816 fkm között + 2,0 m. alatta pedig + 2.50 m magasságig történt. Az egységes főmeder kialakulása érdekében a mellékág-öblözetekben, a vezetőművek mögött mellékágelzárás sorozatokat építünk, s a kikotort kavicsot a vezetőművek mögé eleválj uk és a kavics- depóniákat a csatlakozó partbekötések magasságában terítjük el. Ezek a munkálatok a Denkpál— Vének (1832—1794 fkm) közötti szakaszon az 1959. évben kezdődtek meg. 131
