Országos Vízgazdálkodási Keretterv (1965)

I. fejezet. A vízgazdálkodás szerepe és jelentősége a népgazdaságban

núskodnak essen a területen a mezőgazdasági termelés akikori színvonaláról.

A római uralom és a honfoglalás között itt lakó, átvonuló ás letelepedő népék életviszonyaikat úgy igyekeztek berendezni, hogy védettek legyenek a vizek kártétele ellen. Sem a hasznosítás, sem a védekezés érdekében nem volt szükségük víziépítményekre.

Hasonló volt a helyzet a honfoglalás után is. Honfoglaló elődeink a folyókkal, vízfolyásokkal szalbdalt síkságon és dombvidéken települtek le. Itt biztosítva látták a táplálékot maguk és állataik számára. A mocsaraikkal körülvett földváraikban — mielyek feltételezhetően a víz ellen is védelmet nyújtottak — viszonylag nyugodt életet élhettek. A letelepedés első századaiban a szántóföldi műve- lésk kertgazdálkodás és gyümölcstermelés a lecsapolt vagy védelmi töltéssel körülvett területeken indult meg. Nagyobb arányú kárelhárító munkára nem volt szükség, miért a gyér lakossághoz, viszonyítva bőven állt termőterület rendelkezésre.

A vízhasználatok első nyomait a XI—XV. századból halgazdaságok és vízimalmok képviselték. Érdekes módon éppen a tározókra épülő hasznosítási ágazatok jelentették a többirányú hasznosítás első nyomait.

Jelentős mértékben, fejlődött a középkorban és az újkor elején hazánkban a víziközlekedés is. A hajózás ugyan nem mesterséges víziutakon folyt, mégis fontos a megemlítése, mert a szakágazati összehangolás szükségessége éppen itt merült fel. A XVI. század végén a Garamot illetően királyi dekrétumban kellett rendezni a vízerőhasznosítás (vízimalmok) és a hajózás több fontos kérdését.

Természetesen a feudalizmus korában minden víziépítmény (a malmiak, halastavak, stb.) a birtokos főúri osztály vagyonát, ill. bevételeit szolgálta.

Az évszázadokoni át folytatott erdőirtás az árvizek gyakoriságának és mértékének megnövelésével súlyos károkat okozott. A malomgátak duzzasztás révén ugyancsak árvizeket akoztak. A nagyobb települések környékén a védelmi célból létesített elmocsarasítás további kártételek forrása volt.

Az elmondott példák jól mutatják, hogy a feudális termelési viszonyok között nem vált általános követelménnyé a vízilétesítmények szerepének egységes rendezése. Az igényeket a készletekből bőven tudták fedezni és a termelőerők alacsony színvonala mellett nagyarányú védekezésre sem volt szükség. Emellett évszázadokon keresztül csak elszigetelt, egyéni, vagy csekélyszámú közösséget érintő kárcsökkentő, illetőleg hasznot hozó vízügyi ténykedésekre került sor.

A nagyobbszabású vízimunkáknak hiányoztak a politikai, gazdasági műszaki és szervezeti feltételei. A XVIII. sz. második felében, került sor a vízfolyások térképezésére, ami a fejlesztés rendszeres megtervezésének — egyelőre szakágazati vonatkozásban — első lépését jelentette. Az ország mező- gazdasági jellegének megfelelően az első nagyobb- szalbású vízimunkák elsősorban a vízrendezés körében valósultak meg, s a mezőgazdasági termelés védelmét és fokozását szolgálták. Ekkor kezdődik több tízezer hektár területen a lápok és mocsarak

vízének levezetése (a Szemye mocsár, az Ecsedi láp és a Hanság rendezésének megindítása). Az ipar fejlődése ugyan még nem igényel általános vízgazdálkodási intézményeket. Ezeknek az ipar fejlődésében betöltött szerepét azonban már a XVIII. század első felében felismerték. A Miko- vinyi által tervezett és épített selmeci bányászati vízellátás már utal arra, hogy a helyileg vízhiá- nyos területeken a ví zilétesiitményeb fontos feladatkört töltenek be.

Mindezek a munkák még nem igényeltek széleskörű állami vagy megyei irányítást. A XVII.—• XVIII. sz. fordulójában tevékenykedő nagy vízi- mérnökök: Vedres József, Beszédes József, Vásárhelyi Pál és társaik munkásságában azonban már széleskörűen érvényesült — természetesen a kor igényeinek megfelelő kérdésekre korlátozva — magas, műszaki színvonalon a vízgazdálkodási szemlélet.

E tervek gazdaságpolitikai alátámasztást Széchenyi István munkásságában nyertek. Reformtervei, melyek között fontos helyet foglalt el a vízügyi kérdések megoldása, döntő fordulatot s évszázadokra kiható kezdeményezést jelentettek. Széchenyi elgondolásai, párosulva a vízimémökök széleslátókörű műszaki szemléletével, a vízgazdálkodás hazai viszonyok között legfontosabb feladatának a vízrendezés megindítását jelölték ki.

Amellett, hogy időközben az 1838. évi dunai és az 1845. évi tiszai nagy árvizek a közfigyelmet a rendszeres árvízmentesítés és folyószabályozás fontosságára irányították és megindultak az árvízmentesítési munkák, Beszédes József terveiben, már a vízrendezés és vízhasznosítás egymással összefüggésben történő megvalósítása, vagyis az első vízgazdálkodási szemlélet is helyet kapott. A nevéhez fűződő Sárvízszabályozás pedig — bár még nem országos méretekben, de nagy területet érintően — már vízgazdálkodási szemlélettel megoldott vízimunka.

Az ismertetett fejlődés magával hozta, hogy

szervezetileg is szükségessé vált a vízügyi kérdéseknek a legfontosabb területeken történő összefogása. Ennek következtében a folyószabályozás állami, az árvízmentesítéssel kapcsolatos munkák pedig érdekeltségi (társulati) feladattá váltak.

Az állami és érdekeltségi szervezet a politikai erők hatására a szabadságharc és 1879 között több ízben átszervezésre került. Az egységes irányító szervezet hiánya ellenére az országban szétszórtan nagyarányú vízépítési munka folyt. A legnagyobb jelentőségű munka eredményeként a Tiszavölgy árvízmentesítése nyomán, a kiegyezést követő esztendőkben már 1,4 millió hektár területet védtek a Tiszavölgy 2410 km-nyi hosszú védvonalán. Emellett a Tisza mellékfolyóinak rendezése is megindult és elkezdődött a Dunántúl egyes részeinek vízrendezése is. A Tiszavölgy árvízmentesítésének jelentőségét mutatja, hogy az tette lehetővé a szántóterület növelését.

E nagy munkák végrehajtása és a megépített létesítmények fenntartása szükségessé tette a vízügyi szervezet kialakítását is. Erre az időre esik az Országos Kultúrmérnöki Hivatal megalakulása Kvassay Jenővel az élén (1879), és a vízgazdálko23