Országos Vízgazdálkodási Keretterv (1965)
V. fejezet. Hegy- és dombvidéki területek vízrendezése
Is jdonvíszohyoknak megfelelően az érdekeltségi hozzájárulásokat és ennek alapján indultak meg 1957 évtől folyamatosan az egész vízgyűjtőre vonatkozó egységes tervek alapján a vízrendezési munkák. A komplex vízgazdálkodás bevezetése a hegy- és dombvidéki víz,gyűjtőterületeken azt eredményezte, hogy a XX. század elején értelmezett hagyományos kultúrmérnöki feladatok — főként — vonalas műszaki beavatkozások (mederrendezés, vízmosáskötés) kiszélesedtek, és megoldásuk szoros kapcsolatban áll a mezőgazdasági és erdészeti talajvédelem feladatainak megoldásával. A talajvédelem legrégibb nyomait az ország történelmi gyümölcs- és borvidékein találjuk, kőfal vagy cserjesávok által kialakított ősrégi teraszok formájában, különösen az egykori római városok és katonai táborok közelében. A homoktalajok szélvédelmének tanulmányozásával Tesisedik Sámuel 1790 körül foglalkozott. Az 1807-i országgyűlés törvénybe is iktatta a szél ellen védő fásításokat és a törvény alapján azokat jelentős részben végre is hajtották. A múlt század második felében igen számottevő homokterületeket kötöttek meg a Duna—Tisza közén szőlőkultúrával és a szőlőtáblákon elültetett gyümölcsfákkal. A lejtős területek eróziós talajlepusztulása a XIX. század dereka óta lényegesen meggyorsult. Az úrbéri rendezések során a lejtős területű erdőkből szántókat, és legelőket hasítottak ki, amelyek egy része ma kopár vagy kopárosodó terület. A múlt század második felében nagy mértékben növekedett az erdők faállományának kitermelése. Ezért szükségessé vált annak törvényes szabálvo- zása. Az első átfogó magyar erdőtörvény (1879. XXXI. t. c.) az állam, a közületek és a törvényben felsorolt jogi személyek erdeire vonatkozóan nem csupán a fahasználatokat szabályozza, hanem elsőrendűen talajvédelmi intézkedéseket is tartalmaz. Az 1885. XXIII. t. c. a vízjogi szabályozósával egyidejűleg intézkedéseket tartalmaz a kopár cukra és vízmosásokra is, tehát a talajvédelem ügyét is szolgálja. — Az 1894. XII. és az 1898. XIX. t. c. újabb intézkedéseket hoz a kopárok beerdősítésé- ről. E két törvénycikk alapján indult meg Magyar- országon intézményesen a kopárok talajtkötő fásítása. így nagyobb arányú kopárfásítást végeztek a Budai hegységben és a Bakonyban. Az első világháború után, a hegy- és dombvidéken erodálódó kopárainak fásítása mellett, mindinkább szükségesnek mutatkozott, hogy az alföldi területek fásítását, erdősítését is megfelelő törvények szabályozzák. E szükség hozta létre az 1923. XIX. t. c.-et. Mind a kopárfásítások, mind az alföldi erdősítés újra való fellendítése érdekében a gazdasági válság enyhülése után új törvényt alkottak, nevezetesen az erdősítésről és a természetvédelemről szóló 1935. IV. t. c.-et. A második világháborúig eltelt időszak alatt végrehajtott nagyarányú erdősítésekből csupán kereken 50 000 ha munkája mutatott minden tekintetben kielégítő eredményt. A második világháború végén és az azt követő újjáépítés alatt csaknem teljesen szünetelt az erodálódó kopárok fásítása és az erózió elleni egyéb műszaki munka. Ugyanerre az időre esett a nagyméretű tervszerűtlen erdőirtás, a helytelen legelő- és szántóhasználat, aminek következtében mind nagyobb területeken mind gyorsabb ütemben folytatódott a kopárosodás. A Minisztertanács 1951. augusztus 24-én kelt határozata veti meg végül a tervszerű országfásítás alapjait. Az 1040/1954. (V. 27.) M. T. határozat az erdőgazdasági termelés fejlesztéséhez szükséges intézkedésekről szól. Ez a határozat szabta meg azokat a fontosabb elveket, amelyeknek alapján az Országos Erdészeti Főigazgatósáig ma is dolgozik. Az e rendelet alapján fásítandó kopárosofc összes területe kereken 210 000 ha. Az erózió elleni szántóföldi védekezés terén — a korai kezdeményezés ellenére — az igen enyhe lejtők sáncolása kivételével — kevés történt az országban, mert az üzemek tartózkodnak mindazon eljárás alkalmazásától, amelyek a szokásostól eltérő gondosabb munkát igényelnek. A gyümölcsösterületek sáncolása és teraszozása terén már sokkal nagyobb haladást sikerült elérni, mert 1890. óta általánossá vált a magyar szakkörökben annak felismerése, a lejtőn telepített gyümölcsösök terméseredményei így lényegesen növelhetők. A XX. század első felében, csupán néhány száz ha legelő és gyümölcsös területen sáncoltak, a gazdák ezirányú bizalmatlansága miatt. 1949. és 1953. között összesen 4350 ha szántó, legelő és gyümölcsös területen végeztek sáncolást. Ugyanakkor elkészült több mint 30 domb- és hegyvidéki állami gazdaság talajvédelmi és üzemrendezési terve, amelyekben a talajvédelem egyéb eljárásai mellett, a sáncolás is fontos szerephez jutott. E tervek összesen mintegy 50 000 ha területet érintettek. A tervek kivitelezésére azonban nem került sor. E szórványosan végrehajtott sáncolással nem sikerült a kívánt célt elérni, mert az így berendezett területek nagyüzemi gépi művelését nem oldották meg. A sáncok alapszélessége ugyanis nem volt kielégítő, a sáncolt terület lejtőszöge pedig túlságosan meredek volt. A tervezett egyéb talajvédő eljárások bevezetése ugyanakkor elmaradt. A kellő előkészület nélkül végzett részleges talajvédelmi munkák átmenetileg megakasztották a további fejlődést. A talajvédelem korszerű alapjait a termelőföldek védelméről szóló 1961 évi VI. törvény fektette le. A vízrendezési feladatok átfogó és összefüggéseket is figyelembe vevő szemléletben való megvalósítását segítette elő a 7/1962. (III. 13.) számú kormányrendelet, illetve a Magyar Forradalmi Munkás- Paraszt Kormány 2008/1962. számú határozata. 1.21 HEGY- ÉS DOMBVIDÉKI KISVÍZFOLYÁSOK RENDEZÉSE Magyarország egész vízhálózata a Duna vízgyűjtőterületéhez tartozik, de a 93 030 km2 teljes területből a hegy- és domb vidéki vízrendezés 51%-ot érint, a többi a síkvidéki vízrendezés (IV. fejezet) feladatkörébe tartozik. Kisvízfolyásaink összes hossza 25 148 km, melyből 6,6%-a I. kategóriájú, 27%-a II. kategóriájú 306
