Virrasztó, 1973 (3. évfolyam, 3-4. szám)
1973-04-01 / 4. szám
illetékes osztályfőnökének 1956. október 27-én budapesti éhezők gyorssegélyére személyesen átnyújtott 10 000 dollár — sohasem hagyta el az amerikai külügyminisztérium épületét. Jóllehet a budapesti amerikai követség kábel útján könyörgött segítségért, részben szégyenében, mivelhogy valamennyi más diplomáciai kirendeltség kenyeret osztott az arra rászorulóknak ...» HOVA LETTEK A RÉGI ERDÉLYI KÖNYVTÁRAK? Az Amerikai Erdélyi Szövetség TRANSSYLVANIA c. negyedévi tájékoztatójának szerkesztője a lap hasábjain hosszú évek óta a sorok között azt szuggerálja, hogy Erdélyben, ha vannak is nehézségek, alapjában véve minden rendben van. Ennek iskolapéldája a lap 1972./3. számában megjelent «Előkerült a régi erdélyi könyvtárak eltűnt anyaga» c. közlemény, amiben ismerteti az otthon megjelenő «ÉLET és TUDOMÁNY» 1972. aug. 1-i számában közzétett Buzinkay Géza «A Teleki Téka» c. tanulmányát. Az otthoni Buzinkay tanulmányában tudományos mértéktartással — amit a címe is bizonyít — részletes beszámolót ad az alapító Teleki Sámuelről és világhírű könyvtáráról, s közben megállapítja, hogy «gróf Teleki Sámuel híres 40 000 kötetes marosvásárhelyi könyvtára 180 000 kötetre nőtt, mert a Bolyai gyűjteményen kívül, itt találhatók meg a marosvásárhelyi református kollégium, a mikóházi v. ferences kolostor és gimnázium és a székelykeresztúri volt unitárius kollégium korábbi anyagai, könyvtárai.» A «Transsylvania» szerkesztője erre a megállapításra alapozva adta közleményének fenti derülátó, a valóságot megszépítő címet. Pedig a rideg valóság, amint azt a «Metamorphosis Transsylvaniae» c. előbb közölt cikkünkben Sütő András idézetéből világosan kitűnik, sokkal szomorúbb. Ugyanis az említett könyvtárak csak csodával határos módon megmenekült maradványai, töredékei kerültek a Teleki Tékába. Na, és hová lettek a többi évszázados könyvtárak, intézmények felbecsülhetetlen értékei?! Nem is szólva az ősi erdélyi családok pótolhatatlan családi irattárairól, gyűjteményeiről! Hogy ennyi is megmenekült a végleges pusztulástól, amennyiről Buzinkay tárgyilagosan beszámol, az kizárólag annak köszönhető, hogy a gátlástalan, kalmárszellemű románok rájöttek arra, hogy a magyar kultúra és múlt beszédes tanúit, felbecsülhetetlen értékű emlékeit a «román kultúra» kincseiként mutogathatják a jóhiszemű, tájékozatlan, hogy ne mondjam, naiv külföldi túristáknak. Sajnálattal kell megállapítani, hogy a Transsylvania szerkesztője az ilyenfajta ködös, a szomorú valóságot minden áron megszépíteni akaró megnyilatkozásaival nemcsak nem szolgálja az erdélyi magyarság ügyét, hanem annak egyenesen kárára is van. 45
