Virrasztó, 1973 (3. évfolyam, 3-4. szám)
1973-01-01 / 3. szám
tok...), s nem kaptak helyet a Szovjetunió területén élő elnyomott népek sem (ukránok, a kaukázusi népek... )• Így érthető, hogy a Free Europe jóváhagyásával meghirdetett különböző federációs elgondolások, éppúgy, mint a franciák és angolok támogatta Intermárium, mind a status quo alapján állnak.16 A magyarság mellett természetesen az elnyomott népek emigrációinak egész sora áll, melyek — éppúgy, mint mi — a mai, illetve az 1939-es status quo megváltoztatására törekednek. Gondolunk itt elsősorban a Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia elnyomott népeire, amely népektől a győztes hatalmak mind az első, mind a második világháború után megtagadták azt az önrendelkezési jogot, melyet később olyan buzgón biztosítottak Afrika sokszor egészen 1« Hogy a magyar emigrációnak a 47-es csoportja, mely emigrálásáig a kommunistákkal kollaborált, s a komunistákkal együtt bitó alá vitte a revízióért küzdő politikusainkat, akik szemében Trianon revíziójáért való küzdelem háborús bűnösség volt, készségesen magukévá tették a Free Europenak a status quon alapuló politikáját. Nem csodálkozunk, hogy Bakách-Bessenyey György, aki belgrádi követ korában maga is folytatott tárgyalásokat Délvidéket érintő revíziós igényeinkkel kapcsolatban, hogy Kállay Miklós, volt miniszterelnök, aki Kárpátalja visszatérésekor Kárpátalja kormányzója szeretet volna lenni, s hogy dr. Eckhardt Tibor, a Revíziós Liga volt ügyvezető elnöke, aki politikai pályafutása delelőjét a Népszövetség marseilles-i vitájában érte el, amikor Gömbös Gyula miniszterelnök felkérésére, mint Magyarország népszövetségi fődelegátusa a revízió kérdését állította a vita központjába (a Magyar Nemzeti Bizottmányból való kilépéséig) vállalta ezt a politikát, emigrációs politikánk szomorú megnyilvánulásának kell tekintenünk. De nem találunk mentséget azok számára, akik, mint maguk is elszakított területi politikusok nemcsak valamilyen kényszerhelyzetben, politikai opportunizmusból a Free Europe keretében tették magukévá ezt a politikát, hanem mint gróf Teleki Béla, az Amerikai Erdélyi Szövetség elnöke, a magyar emigráció legkülönbözőbb területén is ennek a politikának lett szószólója. így az Amerikai Magyar Szövetségnek 1956. október 15—16-án Clevelandban megtartott közgyűlésén az erdélyi kérdésről tartott előadásában a revíziónak teljes kikapcsolását követelte. Még 1953—54-ben a «Magyar Nemzeti Bizottmány» kiszélesítésének érdekében többek közt azon is fáradozott, hogy az elszakított területek egy-egy képviselője helyet kapjon a Bizottmány Végrehajtó Bizottságában. Délvidéki síkon az Argentínában élő Falcione Árpád felvételét szorgalmazta. Egyidejűleg Falcionénak kellett volna megalakítania a délvidékiek szervezetét. Falcione programadásában hasonlóképpen kirekesztette a revízióért való harcot, sőt még a titóizmus elleni küzdelmet is. Hogy ennek ellenére Teleki Bélát választották meg az Amerikai Magyar Szövetség külügyi osztálya vezetőjének, s a Közös Magyar Külügyi Bizottság USA alelnökének, emigrációnk egyik legtragikusabb tünete. (Meg kell azonban jegyeznünk, hogy gróf Teleki Béla nem mindig vélekedett így. Mint az Erdélyi Magyar Párt elnöke 1943 elején parlamenti felszólalásában katonai akciót sürgetett Dél-Erdély visszacsatolása érdekében. Az emigrációban pedig a francia külügyminisztérium állandó főtitkárával való tárgyalása során (1950), egy francia orientációjú erős Magyarország nélkülözhetetlen feltételeként Magyarország keleti határainak a Kárpátok vonalára való visszahelyezését sürgette.) 16
