Virrasztó, 1973 (3. évfolyam, 3-4. szám)
1973-01-01 / 3. szám
B.) Ha a szabadságharc ez első szakaszában az életéért küzdő nemzet nem is vetette fel az elszakított területek kérdését, a csonkaországi magyarság helyett megtette ezt az elszakított területek magyarsága, s az utódállamoknak a maguk zsákmányát féltő kormányzata. Az elszakított területek magyarsága ugyanis nyomban a szabadságharc kirobbanását követően ösztönösen felismerte annak történelmi jelentőségét, s a szabadságharc győzelmes kimenetelétől a maga sorsának jobbrafordulását, a maga kettős elnyomatása alóli felszabadítását várta. — You wait. Our day will come — jelentette ki egy egyszerű erdélyi iparosember a New York Times tudósítójának.8 Érthető tehát, hogy a magyarság tömegei, elsősorban a diákság a Felvidéken és Erdélyben is megmozdult, s a magyar szabadságharccal való együttérzését fejezte ki. A Délvidék népe sem csinált titkot afelől, hogy egész nap a szabadságharcosok kezén lévő rádiók adásait hallgatja. Egyidejűleg a határvonalak mentén százak és százak kísérelték meg a határátlépést, hogy maguk is tevőlegesen vegyenek részt a szabadságharcban. De az utódállamok kormányzatai is felismerték a magyar szabadságharcban rejlő veszélyt, amely nemcsak a maguk kommunista rendszerét, de államuk létét, vagy területi állagát is fenyegette. Tisztában voltak ugyanis azzal, hogy a magyar szabadságharc győzelme esetén saját népeiket sem lehet a kommunizmus zsarnokságában megtartani, s hogy a kommunista uralom lerázására irányuló felkelés lángja előbb-utóbb át fog csapni a magyar határokon. De a csehszlovák és jugoszláv kormányzat azzal is tisztában volt, hogy a szlovákság és a horvátság esetleges felkelése nem fog megállni a kommunizmus felszámolásánál, de fel fogja használni az alkalmat, hogy a gyűlölt cseh és szerb zsarnokságot is lerázza. Az sem volt kétes előttük, hogy az így előálló káoszban az elszakított területek magyarsága élni fog az alkalommal, hogy az anyaországhoz visszatérjen. Éppen ezért mindhárom utódállam nyomban felvonultatta a maga hadseregét a magyar határ mentén, azt hermetikusan lezárták, Erdélyben és a Felvidéken megkezdték a magyarság vezető egyéniségeinek, a diáktüntetések vezetőinek letartóztatását. Délvidéken Tito kormányzata megelégedett azzal, hogy a magyarlakta területeket a politikai rendőrség, a hírhedt UDBA ágenseinek százaival árassza el, hogy a magyarság esetleges megmozdulását már csírájában fojthassa el.9 8 New York Times, 1956. XI. 1. 11