Virrasztó, 1972 (2. évfolyam, 4. szám, 3. évfolyam, 1-2. szám)

1972-09-01 / 1. szám

pozgatva a L. Savadjiantól célzatosan szerkesztett «Bibliographie balcanique» köteteit. Mivel könyvészete megbízói érdekeit szolgálta, szívesen mellőzi azok említését, amelyek azokkal ellentétesek. Így felsorolja a leg jelentéktelenebb firkászokat is, míg — jellemző! — éppen Ch. Daniélou agyonhallgatása. Könyvészete műhelytitkai miatt is megérdemelne behatóbb vizsgálatot.) A magyar kormányzatnak a 20-as évek elején külpolitikai elszigeteltségén kívül a Csonkaország anyagi nehézségei sem engedték meg a külföldi sajtó stb. annyira szükséges tájékoztatását. Bénított helyzetünket azután alaposan kihasználták Benes és társai.

Az I. világháborút záró békediktátumok bírálatai között időrendben, de érdekességében is az első helyet méltán foglalja el Jacques Bainville francia akadémikus «Les conséquences politiques de la paix» c. műve már 1920-ban (Paris, éd. Fayard, 252 1.) Kiváló elemzésében többek közt rámutat arra, hogy

a) a 6 nemzetiségből összetákolt Cseh-Szlovákia még kevesebb biztonságot jelent Európának, mint a nemzetiségek önrendelkezési jogára való hivatkozással szétrombolt Osztrák—Magyar Monarchia (34., 131. és 185. lap);

b) az 1920-ban alkotott 32 állam (az 1914 évi 26-tal szemben!) egyikének sincsen természetes határa! (130 sk.l);

c) igaz W. Morton Fullerton amerikai író ezen megállapítása: a szövetségesek fél Európát balkanizálták! (142.1.)

Bainville előre látta, hogy Budapest kényszerű útja Berlin lesz, már a szláv veszedelem miatt is. (215. 1. Utóbbi kérdésnek teljes fejezetet szentel a 145—172. lapokon.) Jóllehet előadását akadémikus higgadtság jellemzi, magyar vonatkozásban éppen nem tagadja meg rokonszenvét. Ez a tudós tárgyilagos megítéléséből fakadva így jut kifejezésre: «Mielőtt a magyarokat zsákmány-nemzetnek bélyegezték, Magyarország sokáig áldozat-nemzet volt.» (158. lap.— Az én aláhúzásom.) Az akkortájt javasolt középeurópai federációban előtérbe helyezi a magyarságot, mint olyan elemet, amely «élénk nemzeti érzékkel és elszánt akarattal rendelkezik» s «mégsem szándékozik beolvasztani az új népeket»! A magyarok érdeméül kiemeli, hogy elsőül szegültek szembe a bolsevizmussal. (213. sk. 1.)

Írnom sem kell, hogy Bainville művét Savadj ián nem említi...

Hasonlóképpen nem említi Charles Tisseyre, a francia képviselőház tagja, «Une erreur diplomatique — Ha Hongrie mutilée» (Paris 1922, Mercure, X, 114 1., 2 térkép.) (Egy diplomáciai tévedés — A megcsonkított Magyarország) c. alapvető művét amelyhez előszót de Monzie szenátor írt. — Hosszan értekezhetnénk mind de Monzie hol borús, hol bátorító szavairól, mind Tisseyre kiváló tanulmányáról, amit helyszíni tapasztalatai színeznek. A könyv címe kifejezi a lényeget. Mindketten többször is élesen kikelnek a kialakuló kor7