Virrasztó, 1972 (2. évfolyam, 4. szám, 3. évfolyam, 1-2. szám)
1972-10-01 / 2. szám
hette, sőt a király törvénytelen rendeletéinek fegyveresen is ellené szegülhetett (jus resistendi). Már az Árpád-házi királyok uralkodása alatt — amikor a magyarság nagyhatalom és mint ilyen, nemzeti állam — a szentistváni politikai nemzetfogalom, tehát nem faji, nyelvi állameszme érvényesül. Az idegen országokból királyi támogatással bevándorolt telepesek kezdettől fogva, kiváltság-levelek alapján, különleges jogállást élveztek: magukkal hozott szokásaikkal élhettek, bíráikat, lelkészeiket maguk választhatták, a magyar hatóságok alól ki voltak véve. V. István király 1271. évi kiváltság-levele szerint a 24 szepesi város a hozzájuk tartozó községekkel együtt külön kerületet alkotott, melynek élén a szepesi gróf állt. A bíráskodást a szászok ügyeiben ez a szepesi gróf gyakorolta a szászok helybenhagyott jogai és szokásai szerint, szász bírótársak közreműködésével és így a királyi bíráskodás alól ki voltak véve. A Flandriából bevándorolt szászok egyesítése egyházi téren a szebeni prépostság alapításával történt meg III. Béla király uralkodása alatt, majd ezt követte a politikai egyesítés a II. Endre király által 1224-ben kiadott «Diploma Andreanum» által. A szászok-lakta terület a kiváltság-levél szerint külön kerület, élén a szebeni gróffal, akinek a királyon kívül egyedül volt az erdélyi szászok felett hatósága. Köztük nem szászok még birtokot sem szerezhettek, mert ez nemzeti különállásukat veszélyeztethette volna. Az eredeti hét székhez a XV. században újabb székek, Beszterce és Brassó kerültek a szebeni Ispán hatósága alá, aki 1464-ben megszűnt királyi tisztviselő lenni, már a szászok első tisztviselője lesz. A három nemzet Erdélyben, — a magyar, a székely és a szász, — a XV. században testvéri unióra lép és közös gyűléseket tart. Ez a szövetség volt az alapja Erdély autonómiájának és később a török hódítások következtében a magyar államból ideiglenesen kivált Erdélyi fejedelemségnek. Erdély történelmileg kifejlődött és egészen 1848-ig fennállott belső szervezete megcáfolhatatlan bizonyítéka annak, hogy a magyarság az idegenekkel szemben sohasem játszotta az elnyomó szerepét. A bevándorolt szászokat nem is nemzetiségnek, hanem testvémemzetnek tekintette, amellyel mint egyenrangúval szövetkezett. Minthogy mind a törvényhozásnak, mind a kormányzatnak, bíráskodásnak és közigazgatásnak, nemkülönben pedig a közép- és felsőoktatásnak a XIX. század közepéig a hivatalos nyelve a latin volt, a kisebbséghez tartozó állampolgároknak e tekintetben sem voltak hátrányai a magyarsággal szemben. A reformáció óta a magyarság egyike a vallásszabadság legelső bajnokainak. Ebben az irányban folytatott küzdelmét az 1606. bécsi, az 1621. nikolsburgi, az 1624. bécsi, az 1626. pozsonyi és az 1645. linzi békekötések tanúsítják. Már az 1608-i koronázás előtti I. te. kimondja: 23
