Virrasztó, 1971 (1. évfolyam, 4. szám, 2. évfolyam 1-2. szám)
1971-03-01 / 4. szám
nak tekintette s a Monarchia federalisztikus átszervezését tervezte. A magyar kormányzat a leghatározottabban ellenezte a vezérkari főnök ez elgondolását, egyrészt, mert nem tartotta kívánatosnak a Monarchia délszláv állagát növelni Szerbai bekebelezésével, másrészt, mert a trialisztikus megoldásban Magyarország majorizálására irányuló kísérletet látott. A magyar kormánynak ezt az aggodalmát a katolikus színezetű osztrák néppárt, főleg Lueger bécsi polgármester és a trónörököshöz közelálló bécsi Reichspost magyarellenes megnyilatkozásai teljes mértékben alátámasztották. A Monarchia külügyminisztere, báró Aehrenthal, a vezérkari főnök elgondolásával szemben úgy vélte Szerbiának bosznia—hercegovina izgatását hatálytalanítani, hogy a két tartományt bekebelezi a Monarchiába, — mint ahogy ezt a berlini kongreszus eredetileg tervezte. Wekerle Sándor magyar miniszterelnök a közös minisztertanácson osztrák kollégája habozásával szemben, nyomban magáévá tette Aehrenthal tervét, annál is inkább, mert a külügyminiszter az annexion túl nem kívánt a Monarchia szervezeti felépítésében semmiféle változtatást végrehajtani. Miután Aehrenthal 1908. szeptember 16-án Buchlauban elvben megegyezett Izvolski orosz külügyminiszterrel az annexió kérdésében, Bosznia—Hercegovina annektálását Ferenc József 1908. október 6-án a magyar királyság ősi jogára utalva proklamálta. Az annexió Szerbiában hatalmas felzúdulást keltett. A szerb parlament csupán néhány szavazattal vetette el a Monarchia elleni azonnali hadüzenetet követelő javaslatot. Az így bekövetkezett diplomáciai krízis csupán 1909 márciusában oldódott fel, amikor is Szerbia a Monarchiához intézett jegyzékében elismerte az annexiót, ígéretet tett a monarchiaellenes propaganda beszüntetésére és a jó szomszédi viszony helyreállítására. A Monarchia diplomáciai győzelme azonban csak pyrrhusi győzelem volt, mert egyrészt az orosz külpolitikai vezetésben e diplomáciai vereség érlelte meg a végső elhatározást a Monarchiával való leszámolásra, másrészt Szerbia Oroszország védőszárnyai alá helyezkedve nemhogy leállította volna, hanem még inkább felfokozta monarchiaellenes propagandáját.3 A bosznia—hercegovinál szerb propaganda ellensúlyozására a Monarchia vezetése számára az annexiós válság megmutatta az egyedüli lehetséges utat, a horvát kurzust, hiszen a horvát közvélemény a legnagyobb lelkesedéssel üdvözölte az annexiót és a közhangulat olyannyira szerbellenes volt, hogy a délszláv egység programját valló szerb—horvát koalíció is tanácsosabbnak vélte átmenetileg meghúznia magát. Bosznia—Hercegovina közjogi helyzetének rendezése mégis elmaradt. Mind az osztrák, mind a magyar kormány féltve őrködött azon, hogy az 1867-es kiegyezéssel teremtett hatalmi egyensúly egyik fél javára se billenjen át Bosznia—Hercegovina 31
