Virrasztó, 1971 (1. évfolyam, 4. szám, 2. évfolyam 1-2. szám)
1971-03-01 / 4. szám
tének és az irodalmi lexikon megírásának szükségességét pár éve vetette fel Balogh Edgár, az egykori sarlós... A folyóiratok és a megjelenő könyvek alapján pontos képet rajzolni alig lehet... Az egyes alkotók útjáról is csak töredékes lehet az olvasó képe: A személyi kultusz idején voltak, akiknek a nevével esztendőkig nem lehetett találkozni nyomtatásban__ Börtönben ültek, konstruált perek áldozataként, vagy szilenciumuk volt. Tamási Áronnak, a legnagyobb székely elbeszélőnek meg kellett halnia, hogy egy kötetnyi megjelenhessen novelláiból Romániában is: 25 esztendővel a felszabadulás után először (1989). Szabédi László beszédes halálát — a kolozsvári egyetem megszüntetésekor öngyilkos lett — némaság követte. Még a nevét sem írták le kilenc esztendeig irodalmi folyóiratokban. 1968-ban azután megjelentették összegyűjtött műveit a Romániai Magyar írók sorozatában. A felszabaduláshoz a romániai magyar irodalom is nagy személyes veszteséggel érkezett. A fasizmus elpusztította Salamon Ernőt, Karácsony Benőt, Brassai Viktort, Korvin Sándort, mások Magyarországra költöztek családi, vagy írói meggondolások következtében, így Tamási Áron, Bánffy Miklós, Jékely Zoltán, László Gyula és mások. Az otthon maradottak írói munkálkodására azonban az első időben kedvező lehetőségek nyíltak... A románok és a magyarok közös küzdelme nagy témákat kínált. Romániában született meg a nemzetiségek megbékéléséről szóló első magyar regény (Asztalos István: Szél fuvatlan nem indul, 1949), a romániai társadalmi változásokról művészi ihlettel szólt Nagy István (Egy év a harmincból, 1951) és Horváth István (Törik a parlagot, 1950). A Helikon polgári írói ugyan szinte kezdettől perifériára kerültek, illetve szorultak, de az Utunk körül tehetséges fiatalok gyülekeztek, s egy nagy szocialista irodalom lehetőségét ígérték. (Sütő András, Bajor Andor, Kányádi Sándor, Székely János és mások.) A szerkesztő, Gaál Gábor, bár hajlott a proletkultos szemléletre, többnyire jó elveket fogalmazott: változatlanul realizmust, romániaiságot követelt az irodalomtól; a romániai magyar irodalmat az egyetemes magyar irodalom részének tudta, s ügyelt a korszerűségre, a világirodalommal való lépéstartásra is ... 1950 körül azonban akadozni kezdett a szépen induló folyamat. A személyi kultusz, illetve a sematizmus jégverése a romániai magyar irodalom vetését is elérte. Több hullámban; megtetézve, súlyosbítva a fel-felerősödő többségi nacionalizmussal. A zsdanovi értelmezésű szocialista realizmus minden művészi alkotással szemben alapvető kívánság lett. A proletkultos, szektás elveknek zöld utat nyitott; más irányok, és törekvések többnyire «dekadens» minősítést kaptak; a valóság kedvezőtlenebb mozzanatainak ábrázolására könnyen nacionalizmust kiáltottak. Tamási, Bánffy, Dsida csakúgy a nemkívánatosak listájára került, mint a román Goga, 21
