Virrasztó, 1971 (1. évfolyam, 4. szám, 2. évfolyam 1-2. szám)

1971-09-01 / 2. szám

kizáróan a következő tényezőket kell okokként megállapítanunk: Magyarország a vesztes oldalon állt, Románia pedig a győztesén. Franciaország erősíteni akarta Romániát és Csehszlovákiát, mint keleteurópai szövetségeseit; s a győztes hatalmak könnyebben tudták jutalmazni «barátaikat» Magyarország kárára, mint Németországéra. Emellett a nyugati demokráciákban élt egy bizonyos mérvű előítélet is a magyar néppel szemben, amely ragaszkodott a monarchikus intézményekhez és erősen antibolsevista volt.

NAGY ÁLTALÁNOSSÁGBAN SZÖLVA — az amerikai értelmiség viszonylag keveset tudott Közép-Európa történelméről és politikájáról 1920-ban és nem tudott túl sok értelmes kommentárt fűzni hozzá sem akkor, se később. Ez részben annak tulajdonítható, hogy az Egyesült Államok sohsem írta alá a Trianoni Békét, hanem végül is külön békét kötött Magyarországgal. A helyzet Angliában lényegesen más volt. Ott alapos tárgyi tudással rendelkező megfigyelők riadtan adtak kifejezést megdöbbenésüknek Magyarország szétdarabolása miatt. Viscount James Brice, Nagy-Britannia egyik legelőkelőbb politikusa 1919. december 19-én, a Lordok Házában a következőket mondotta, mintegy konklúzióként egy hosszabb beszéd után — az erdélyi magyarok sorsát illetőleg:

«... hozzá kell fűznöm azt is, hogy a magyar nép lelkes és bátor. Nem hiszem azt, hogy ha nagyobb népcsoportot szakítanak el Magyarországtól, — abba a magyarok jámborul belenyugszanak. Amint más helyeken is történt, félő, hogy a párizsi békekonferencia elhanyagolva az alapelveket, amelyekből kiindult, áthágva a nemzetiség és önrendelkezési jog elvét, népeket helyez idegen uralom alá, olyan idegen uralom alá, amelyet vállalni örökre ezek a népek nem hajlandók. Ez tehát további elégedetlenséget, további veszélyt, fölkelést és háborút jelent. Már egyszer megtörtént Tirol esetében s néhány balkáni államban. Énnekem alapos aggályaim vannak atekintetben, hogy itt is ez történik majd, s mindenki, aki ismeri a magyarok lelkiségét, tudja, előbb, vagy utóbb ebből zavar lesz s megismétlődnek majd azok a viták a nemzetiségek között, amelyekből a most végződött háború keletkezett.»

MINDEZ ÖTVEN ÉVVEL EZELŐTT történt. Magyarországon és Erdélyen kívül csaknem mindenütt elfelejtették, — kivéve talán egy kis számú diplomatát, politikust, tudóst és a magyar emigránsokat. Mégis a méltatlanság érzése ott lángol minden igaz magyar lelkében. Teljesen érthető, hogy a magyarok évtizedeken keresztül úgy tekintették Trianont, mint nemzetük kálváriáját. Lelkűkben úgy látták a térképet, mintha töviskoszorú övezné s a kérdésre, hogy valaha is el tudják felejteni: mi történt Trianonban, — a magyarok most is azt mondják: NEM, NEM, SOHA!

11