Virrasztó, 1970 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1970-04-04 / 1. szám
azt a tényt, hogy úgyszólván tehetetlenül kell nézni a nehéz sorsot. Mert tényleg nehéz! Azonban tegyük félre a pesszimizmust. A magyar történelemben volt még hasonló helyzet. A nemzeteknek is megvan a maga rendeltetésük. A magyarnak is! Jegyezzük meg: a küzdő és harcoló szerep mindig több és magasabb, mint a hóhér- és júdás-szerep! Ezt nem vállalta még a magyar eddig! Biztos vagyok abban, hogy vannak még ideszakadt magyarok, kiknek nem mindegy, hogy mi van a Duna, Tisza táján, avagy «mit zúg a szél ott fönt a hegyeken!». Tegyünk meg részünkről legalább annyit, amennyit könnyen megtehetünk. Nekünk talán csekélység, de nekik otthon nagy segítség! Hinni erős hittel, mindennek ellenére, hogy nő virág a magyar ugaron és felzendül a dal Erdély bércein! Ez nem pátosz, nem retorika. Ezt követek az IGAZSÁG! És Isten az Igazság is! Atyafiságos köszöntéssel: SICULUS P. s. A fenti sorokat nem hallottam, vagy olvastam. A közelmúltban otthon jártam. Otthon, mert engem is ott szült az anyám, a Hargita táján. Nyitott szemmel jártam körül. Tárgyilagos szemszögből figyeltem mindent, amit lehetett. MAGYAR FESTŐK ERDÉLYBEN Az otthoni lapok, társadalmi- és szakfolyóiratok egészen érthetetlen, illetve nagyon is érthető módon, egy-két rövid és jelentéktelen közleménytől eltekintve, egyszerűen nem foglalkoznak az elszakított területek magyarságának hétköznapi életével, szellemi és kulturális életének megnyilatkozásaival, sorsának alakulásával. Mintha bizony a néhány év megszakítással immár 50 éve a nemzettestről erőszakosan leszakított tömbök már nem is lennének magyarok. Áll ez a «Magyarok Világszövetsége» által csak a külföldön élő magyarok részére szerkesztett Magyar Hírekre is, amely 1969. okt. 18-i számában «Festők a Székelyföldön» címmel talán először foglalkozik az erdélyi magyarok művészeti tevékenységével. A cikk az Erdélyben megjelenő «Művészet» nevű folyóirat «legutóbbi» számában a Székelyföldről írt beszámolók alapján emlékezik meg a székely festőkről. Moldovay György, a jeles marosvásárhelyi költő», Hajdú Zoltán otthonában tett látogatás keretében írt képekkel illusztrálva a székely festőkről: Ferenczy Júliáról, Nagy Albertról és a «marosvásárhelyi törzsgárda ... legizgalmasabb, legtöbbetmondó» tagjáról, Szécsi Andrásról, akinek képeiből «kisüt az ember, kisugárzik a küzdelmes élet jelentősége». 22
