Vetés és Aratás, 1993 (31. évfolyam, 3. szám)
1993 / 3. szám
Lassan beköszönt az ősz a mi életünkben is! Megszületünk és elkezdünk öregedni. Ez az élet rendje. Az öregedés első szakasza testi lehetőségeink kibontakoztatásához vezet. Ki ne emlékezne rá, hogyan lett nagykorú és milyen érzések töltötték el! Az élet következő szakasza a pozitív és negatív tapasztalatok feldolgozásának képességével ajándékoz meg, ami bölccsé tesz. Közben sok mindent elvetünk, ami fiatal korunkban nemes célnak látszott. További életszakaszok következnek, miközben egyre inkább tapasztaljuk emberi létünk korlátáit. Idővel egyre betegesebbek leszünk. Már nem rohanunk fel a lépcsőn olyan lendülettel, mint régebben. Mindent, amit az életre kapunk, jobban kell ápolnunk, fogainkat, hajunkat, bőrünket, emlékezetünket, egészségünket, és sok olyan panasz jelentkezik, amin korábban csak nevettünk. Nem ez azonban az öregedés egyetlen kísérőjelensége. Fájdalmas veszteségek is érnek. Akik a legközelebb álltak hozzánk, meghalnak. Megüresedik egy, két, három hely, egyre több marad üresen. A legfájdalmasabb az, amikor az Úr elveszi tőlünk a hozzánk legközelebb állót és el kell őt temetnünk. Azt mondják, hogy az öregkor bölccsé tesz. Sajnos azonban ez nem mindig van így. Türelmetlenebbé, figyelmetlenebbé, néha bizony keményebbé is tehet. És ez általában azok ellen irányul, akik legközelebb állnak hozzánk. Néhány héttel ezelőtt levelet kaptam egyik francia munkatársunktól. Arra kért, hogy néhány sorát adjam tovább. Egyben össze szeretném kötni sok más idős embertől kapott levéllel. "Sohasem tudtam, mennyire függök a férjemtől! Csak most, halála után fedezem fel, milyen sokat jelentett nekem. Gyakran olyan türelmetlen voltam, amikor újra és újra ugyanazt a kérdést tette fel. Néha kimondottan haragudtam a sok kérdezősködés miatt. Most ritkán kérdez tőlem valaki valamit. Milyen szívesen, milyen másképp válaszolnék ma neki! Milyen mérges voltam mindig, ha valamit eltett! Most szégyellem magam, hogy türelmetlenségemmel megnehezítettem az életét. Sóhajtoztam amiatt, ha éjjel horkolt, és másnap reggel szemrehányást tettem neki, hogy nem tudtam aludni. Ma ébren fekszem ágyamban és úgy várnám a meghitt zajt. Nagyon hiányzik, és rettenetesen egyedül érzem magam. Mérgesített, ha bevásárláskor nem tudtunk elég gyorsan haladni, mert a férjem olyan lassú volt. Most egyedül járok bevásárolni és nem tudom, kinek főzzek..." És még hosszan folytathatnám a sort. Sajnos gyakran csak akkor fedezzük fel, mit jelent nekünk a másik, ha már nincs mellettünk. Mennyivel gondosabban kellene ügyelnünk együttlétünkre és figyelnünk a kis dolgokra, amelyekkel a másik számára megszépíthetjük az életet! Talán ha majd a sírjánál állunk, döbbenünk rá: nem szerettük eléggé! Uram, nyisd fel a szememet, hogy lássam, ki is a másik mellettem! Vedd el a kritikus szemet és ajándékozz meg a szeretet szemével! Mutasd meg, hol vétkezem türelmetlenségem és állandó igényeim miatt! A te irgalmasságoddal ajándékozz meg, hogy nálad megelégedett legyek, sót még másoknak is tudjak belőle adni! Segíts, hogy a másik számára olyan ember lehessek, akiben Téged talál meg! Ruth Heil A vézna fák, mint vert sereg, vonulnak nem fogyó sorokban. Az ágak feltartott kezek nehéz derekkel megrakottan. A táj fölött a győztes ősz ködzászlai gomolygva lengnek. A síkon át egy árva őz menekül, kit senki se kerget. F. L. vetés és aratás 31/3.1993 86
