Vetés és Aratás, 1989 (27. évfolyam, 1-4. szám)
1989 / 3. szám
Természetes dolog a kenyér? Egyike volt az első szavaknak, amelyeket elsőszülött gyermekünk mondott, a „kenyér” szó. „Kenyé-ér!” - hangzott jól elnyújtva és követelő hangon. Korán megtanulta kezeit összekulcsolni és ezt mondani: „Köszönöm a kenyeret”, és korán megtapasztalta, hogy nem magától értetődő dolog, kenyérrel rendelkezni és jóllakni. A köszönetmondást még meg kell tanulnunk. Igen, gondolhatjuk, imádkozunk mi az asztalnál, megköszönjük Istennek az Ő adományait. De tegyük kezünket a szívünkre. Nem kissé gépiesen, figyelmetlenül imádkozunk, úgyszólván csak kötelességérzetből? Aztán lenyeljük a jó ebédet, szánkat megtöröljük és megyünk a dolgunkra. Az apa kézbe veszi az újságot, a lány bekapcsolja a rádiót, a mama - többé-kevésbé sóhajtozva - eltűnik a konyhában. És ez így megy napról-napra. Egyszer az egyik, máskor a másik húzza el az orrát titokban vagy nyíltan, mert az ebéd nem mindegyiküknek van ínyére. Az ünnepnapokon aztán mindenki megtalálja a maga számítását, és talán még el is rontja a gyomrát ráadásul. De erre való egy korty a fiaskóból. Egy tabletta is megfelel, ez is kéznél van. Csak egy dologra nem gondol senki: hogy milliók napi egyetlen étkezéshez sem jutnak hozzá. Gondolunk-e mi erre? Megnyitjuk-e szívünket és pénztárcánkat mások nyomorának enyhítésére? Ilyenkor mindig van kéznél egy-egy jó kifogás. Egyszer azonban nagy zavarban leszünk kifogások dolgában, és ezer kérdésre egyetlen feleletet sem fogunk tudni adni. Kérdezed, ez mikor lesz? Pontosan megmondhatom neked. Akkor, amikor meg kell jelennünk Isten trónja előtt. Akkor, amikor megkérdezi tőled: „Hol van a testvéred, Ábel?” Akkor, amikor azt mondja majd: „Éheztem és nem adtál ennem, szomjaztam és nem adtál innom ...” Az elgondolható legüdvösebb ijedtség volna, ha most megijednél. Ezzel megkezdődne nálad egy új, tartalmas élet, amely már semmit sem tart természetes dolognak! Gondolkozz csak! Gondolj arra, kinek köszönheted jóllakottságodat. Gondolj arra, kire kellene gondolnod. Nagyon szomorú, hogy annyira lusták vagyunk, de legszomorúbb, hogy annyira szeretetlenek vagyunk. Különben arra gondolnánk egy kenyeret megkenő asszonyt látva, milyen sok olyan asszony van a világon, aki nem tud kenyeret kenni férjének és gyermekének, éspedig nemcsak kivételes esetekben, hanem igen gyakran. Elgondolkozhatnánk azon is, mit tehetnénk a nyomor enyhítésére. Bizonyára szégyenkeznénk jóllakottságunk és kapzsiságunk miatt. Ezért kérlek téged, mondd most egyszerűen és csendesen: „Uram, én mindent olyan magától értetődőnek vettem, de ezt többé nem akarom tenni. A többiekre, akik keserves nyomorban szenvednek, egyáltalán nem gondoltam. De most rájuk akarok gondolni, és meg akarok tenni mindent, hogy rajtuk segítsek.” El tudod ezt így mondani? Akkor csoda történt. „Ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek és mit igyatok, se testetekért, hogy mivel ruházkodjatok. Nézzétek meg az égi madarakat: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem takarnak, és mennyei Atyátok eltartja őket. Mit aggódtok a ruházatért is? Figyeljétek meg a mezei liliomokat, hogyan növekednek: nem fáradoznak, és nem fonnak, de mondom nektek, hogy Salamon teljes díszében sem öltözködött úgy, mint ezek közül akár csak egy is. Ne aggódjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? - vagy: Mit igyunk? - vagy: Mit öltsünk magunkra? A ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre” (Mt 6,25-33). 81
