Vetés és Aratás, 1989 (27. évfolyam, 1-4. szám)
1989 / 4. szám
bűnbocsánatára van szükség. Máskor viszont tulajdonképpen indokolatlan. Mintegy öt hónap múlva érkezik el az „elveszettség” szakasza. Az özvegy levert lesz és egészen tudatára ébred veszteségének. Ha eddig még nem tudta legyőzni bűntudatát és félelmét, most nagyon rá fognak nehezedni. Ez a fájdalmas állapot végül - sok esetben csak két vagy három évvel a házastárs halála után - „újra rendeződéshez” vezet. Az özvegy észreveszi, hogy már jobban tud összpontosítani. Ereje nő, megtanul újra normálisan enni, és jobban tud aludni. Szüksége van jóbarátokra Megkérdeztem Trobischnét, hogy mi segített neki a férje halála utáni első hónapokban. „Egyik jó barátnőm vállalta, hogy a temetés napján, sőt még azután is megfőz helyettem. Ez nagyobb segítség volt, mintha valaki azt mondta volna, hogy ne szomorkodjam” - válaszolta. Nem mindenki beszél szívesen az özveggyel elhalt férjéről. Gyakran még a családtagok sem hajlandók kiejteni a nevét. Az ilyen tartózkodás azonban megnehezíti az özvegynek, hogy szembenézzen a valósággal. Nem meglepő, hogy Davidson a barátságot tartja az első és legfontosabb tényezőnek. Trobischné elmondta, hogy a gyászolóknak egész sor olyan családtagra és barátra van szükségük, akik bármikor elérhetők. Olyan emberek legyenek, akiknek az ember kiöntheti a szívét és akiknél megértésre talál. Anyagi problémák Szomorú, hogy sok asszony férje halálának pillanatáig életében még egyetlen csekket sem töltött ki. Talán még azt sem tudják, hogy hol találják meg a biztosítási kötvényt és a végrendeletet. Stanley Cornis keresztyén író véleménye szerint a hívő férjnek erkölcsi kötelessége, hogy amennyire tud, előre gondoskodjon felesége és gyermekei jólétéről. Ezt Pál kijelentésével indokolja, amelyet az lTimóteus 5,8-ban olvashatunk: „Ha pedig valaki övéiről és főként háza népéről nem gondoskodik, az megtagadja a hitet, és rosszabb a hitetlennél.” Sok olyan asszony kényszerül rá, hogy munkába álljon, aki férje halála előtt nem dolgozott. Ezt pozitívan kellene értékelnünk, hiszen munkahelyükön kénytelenek naponta bizonyos időre megfeledkezni önmagukról és fájdalmukról. Megmaradnak azonban olyan érzések, amelyekben sem a nagymérvű barátság, sem az anyagi biztonság, sem a munka nem segíthet. „Azok voltak számomra a legfájdalmasabb időszakok, amikor egyedül mentem sétálni, vagy egyedül ültem az autóban” — mondta Trobischné. A gyógyulás ideje „Nem hiszem, hogy ezt a nehéz időt menynyei Atyámhoz fűződő személyes kapcsolatom nélkül túléltem volna” - tette hozzá. „Hazamenetelünk mennyei Atyánkhoz titok, amelyet szívesen bízok Istenre. Tudom azonban, hogy viszont fogjuk látni egymást. Ebben egyre biztosabb vagyok.” Trobischné azonban tapasztalatból tudja, hogy reménység és mély hit ellenére sem tűnik el a fájdalom. „Ismerek olyan hívő asszonyokat, akik férjük temetésén pirosba öltöztek, hogy ezzel is kimutassák a feltámadásba vetett hitüket” - mondta. „Természetesen én is hiszek a feltámadásban, de az ilyesmit, úgy éreztem volna, mintha erőszakot követtem volna el a lelkemen. Szerintem Jézus együtt sírt az özvegyekkel, és még ma is megteszi ezt.” A hetek, a hónapok, az évek telnek, lassan begyógyul a fájdalom. Más, új élet kezdődik. „Emlékszem, hogy az első hetek meglehetősen egyhangúak voltak. Pár hónap múlva azonban megállapítottam, hogy még mindig élek. Újra felfedeztem a színeket és a gyerekeket. Észrevettem, hogy elfogadtam az egyedüllétet. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy elfelejtettem Waltert! Szívemben tátongó üresség maradt utána”- mondta Ingrid Trobisch. „Viszont új fajta nyugalmat találtam. Amitől nagyon féltem, szembenéztem férjem halálának tényével, és túléltem.” La Wonne Neff 116
