Vetés és Aratás, 1988 (26. évfolyam, 1-4. szám)
1988 / 3. szám
Egyrészt szívesen hallgattam volna, másrészt viszont nem. Igéket olvastak fel a Bibliából. Az egyik különösen nagy hatással volt rám: „Ezért tehát gondolkodásotok derekát felövezve, legyetek józanok, és teljes bizonyossággal reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus megjelenésekor kaptok” (1 Pt 1,13). Végül elhatároztam, hogy vállalom az elvonókúrát. Olyan voltam, mint egy ezer darabra tört korsó. Amszterdamból vidékre mentem, a keresztyének kísértek ki a pályaudvarra. A vidéki állomáson is keresztyének vártak, és elvittek Észak-Hollandiában egy kábítószeresek számára létesített keresztyén központba. Jól tudtam, hogy legjobb úton haladok afelé, hogy ideggyógyintézetben végezzem, mint sokan mások. Az Úr Jézus Krisztus éppen akkor lépett közbe, amikor úgy éreztem, hogy mindennek a végére érkeztem. Végigcsináltam a heroin elvonókúrát, és miután heteket töltöttem a központban, megértettem, hogy Isten teljes és határozott fordulatot vár tőlem. Mérlegre tettem addigi életemet, és megijedtem attól, ami eszembe jutott. Egész bűnöm előttem állt: a heroin, a hazugság, a csalás, a lopás, a rablás és a kábítószeres önpusztítás. Szemem előtt azonban nemcsak gonosz tetteim, hanem egész gonosz lényem, bűnösségem is megjelent egész feketeségében. Voltak azonban olyan napok, amikor arra gondoltam, hogy nem fogok a keresztyéneknél „megöregedni”. Jézusukkal mindnyájan kegyes bolondok. Imádkoznak, bibliaórára járnak, nekem ez nem tetszett. Elhatároztam, hogy ha vége az elvonókúrának, elmegyek innen. Aztán minden másképp történt. Túl voltam az elvonókúrán és még mindig ott éltem. A döntő fordulat akkor érkezett el, amikor egy nap ezt olvastam: „Aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el magamtól" (Jn 6,37). Milyen nagy ígéretet ad az Úr Jézus! Életemben először imádkoztam. Ebben az imában egész életemet kitártam az Úr Jézus Krisztus előtt. így szóltam hozzá: „Nem bírok tovább így élni, te gyógyítsd meg a sebeimet, látni szeretnélek, téged akarlak követni!” Átadtam neki az életemet, és kértem, hogy vegye a kezébe. Ő pedig megszabadított. Nem az orvosok, nem is a pszichiáterek, vagy pszichológusok, hanem Ő, az Úr Jézus Krisztus. „Azon a napon, amikor kiáltottam, meghallgattál engem, bátorítottál, lelkembe erőt öntöttél” (Zsolt 138,3). Növekedhet az erőszak és a bűnözés, fenyegethet újabb világméretű atomháború vagy más veszély, ha egyszer Jézus Krisztushoz tértem és az övé vagyok, nem kell többé nyomasztó félelemben élnem, hiszen Isten gyermeke vagyok, és az Ő keze megvéd. Jézus Krisztus mondja: „Az én juhaim hallgatnak a hangomra, én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. Az én Atyám, aki nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből” (Jn 10,27-29). Még egyszer sem bántam meg életemnek ezt a döntő lépését. Éppen ellenkezőleg! Életem értelmet és célt kapott. Az Úr Jézus munkahelyet adott, sőt, munkámhoz még örömöt is kaptam. Szabad vagyok a kábítószer rabságától és más megkötözöttségektől. Otthont is adott nekem. Tudom, hogy Isten és Jézus Krisztus, aki minden ígéretét megtartja, szeret és megvéd. Mindenkit óva intek, aki játszik a kábítószerekkel, legyen az kokain vagy valami enyhébb szer, vagy valami más! Biztos vagyok benne, hogy az ördög áll mögötte, aki kezdettől fogva embergyilkos. Jézusban azonban győzhetünk. Barátom, az Úr Jézus azért jött, hogy az ördög munkáit lerontsa! Halálával megsemmisítette az ördögöt, akinek hatalma volt a halál fölött. Feltámasztásával Isten bebizonyította, hogy Ő él, Ő az élő Isten Fia. Nemcsak él, hanem másokat is megelevenít. Rajtam kívül még sok embert ajándékozott meg új, örök élettel, akik már félig halottak voltak. Jézus Krisztus minden megkötözöttségből meg tud szabadítani, igazi békességet és örömöt tud adni. Akit Isten Fia megszabadít, az igazán szabad. „Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert Te velem vagy: veszsződ és botod megvigasztal engem” (Zsolt 23,4). К. I. 74
