Vetés és Aratás, 1988 (26. évfolyam, 1-4. szám)
1988 / 2. szám
Az öntudat alázatossága Természetszerűleg mindenki tudásra törekszik, de mit ér a tudomány Isten félelme nélkül? Aki önmagát megismeri, az tudja saját csekély értékét és nem gyönyörködik az emberek dicséreteiben. Az a legbölcsebb és leghasznosabb, ha magunkat valóban megismerjük és kevésre tartjuk. Önmagunk csekélybevevése, mások mindenkor való megbecsülése nagy bölcsesség. Ha látnád, hogy valaki nyíltan vétkezik és cselekszik valami gonoszt, nem szabad magadat jobbnak tartanod, mert nem tudod, meddig bírsz megállni a jóban. Mindnyájan gyarlók vagyunk, de magadnál gyarlóbbnak senkit se tarts. Ó, mondd tovább! Ó, mondd tovább, Uram! Ó, mondd tovább, nevemen hívó szóval hívogass! Mondj új Igét! Legyen bár benne vád, de szólj, okíts! Ne nőjön újra gaz lelkemben, míg árnyéka nő a napnak, s épség, erő lassanként cserben hagynak. F. L. zsidóknak írja levelét. Itt kezdődik a látszólagos ellentmondás, amit a hagyományos teológiai szemlélet nem tud feloldani. A szórványban (diaszpórában) élő hívő zsidók is erősen ragaszkodtak a törvényhez (lásd a Galata levelet is!). Jakab Pállal együtt vallja: „Mert ahogyan a test halott a szellem nélkül, ugyanúgy a hit is halott cselekedetek nélkül” (Jak 2,26). És itt nem az üdvösség kérdéséről van szó, hanem arról, hogy a hívő keresztyén mit csinál az ajándékba kapott hittel. A hívő zsidó úgy gondolta, hogy a szertartások (ez áll a görög szövegben háromszor a Jak 1,26-27 versekben, amit a Károli fordítás: istentisztelő, istentisztelet; a prot. ford.: kegyes, kegyesség szavakkal ad vissza) megtartásában merül ki a kegyesség gyakorlata. Pál ellenben azt mondja, hogy Isten a jó cselekedeteket is előre elkészítette a Gyülekezet számára, hogy azokban járjanak (Ef 2,10). Halottá válhat az Isten ajándéka, az élő hit? Igen. Nem szűnik meg teljesen, de „elkorcsosodik”, mint az a testrészünk, amelyet nem használunk. Ha a hitet valaki nem „gyakorlatoztatja”, az működésképtelenné válik, elhal. Jakab felsorol néhány dolgot, amit ha gyakorol a hívő ember, akkor a hite egészséges marad: Fékezze meg nyelvét (milyen nagy és nehéz feladat!), végezzen igazi diakóniai szolgálatot; látogassa, segítse az árvákat és özvegyeket, a nyomorúságban lévőket. Szó szerint azokat, akik összeszorításban, prés alatt vannak. Isten nem mond le gyermekeiről, akik egyszer igent mondtak neki. Ha nem gyakorolják önként hitüket, utánuk megy, mozsárba teszi őket és megtöri a próbák törőjével. A mustármagnyi hit is így válik „ételízesítővé”, mások számára hasznossá. Ha most rádöbbentél, hogy hited - amely „egyszer s mindenkorra” adatott a szenteknek (Júd 3) - kezd elhalni vagy már elhalt, felkiálthatsz Ahhoz, aki azzal megajándékozott: „Hiszek, segíts hitetlenségemen!” (Mk 9,24). Látjuk tehát, hogy Jakab és Pál nem tanítanak ellentétes dolgokat. Nem lehet egymás ellen kijátszani őket, ahogy ezt többször teszik. Az Efézusi levél soron következő verse is erről beszél: „Egykor sötétség voltatok, most azonban világosság vagytok az Úrban: éljetek úgy, mint a világosság fiai” (5,8). Erről bővebben a következő folytatásban. M. S. 59
