Vetés és Aratás, 1988 (26. évfolyam, 1-4. szám)
1988 / 2. szám
Ehhez a meghatározáshoz a teljesség kedvéért még tegyük hozzá az első és a tizedik parancsolat néhány szavát: „Ne legyen más istened rajtam kívül! - Ne kívánd... Ne kívánd...” Most szabad megvizsgálnunk szívünket, az Ige mérlegére tenni életünket ebben a kérdésben. Egyszerre Istent utánozni, szeretetben járni és közben az apostol által felsorolt utálatosságokat cselekedni nem lehet. A továbbiakban (4.v.) az apostol a beszédben elkövethető tisztátalanságra hívja fel a figyelmet. Első helyen a „szemérmetlenség”-et említi (Károli: undokság). Az aícr/oórrig (aiszchrotész) szó szerinti jelentése: gyalázatosság, csúnyaság, csúfság, hitványság . Csak itt fordul elő az ÚSZ-ben, és nem keverendő össze a párhuzamos helyen (Kol 3,8) szereplő aia'/oo/.oyía (aiszchrologia) = trágár, szégyenletes beszéd szóval, ami az előbbi erősebb kifejezése. Az „ostoba beszéd” szó szerint „ízetlen mondás”-t jelent. A harmadik szó az £-играя EÁÍa (eütrapélia), amit új fordítás a „kétértelműség”-gél ad vissza. (Károli „trágárság” szava erre igen erős kifejezés.) Talán jobban visszaadja az eredeti gondolatot a „tréfálkozás”, amikor ügyes szófordulatokkal, laza, kétértelmű szavakkal „ugratjuk” egymást. Ne azonosítsuk a tiszta, felszabadult vidámsággal, a szívből jövő egészséges örömmel és kacagással. Isten gyermeke lehet vidám, örvendező és nem kell „szent fazék” módjára komor ábrázattal járnia. A kétértelmű tréfálkozásra azonban azt mondja a Biblia: ez nem illik a szentekhez, ezért a hazugsággal együtt vessék el maguktól. „Se ostoba beszéd vagy kétértelműség” (5,4) szóba se kerüljön a szentek között. Azt gondolom, Pál apostol figyelmeztetésén mi is elgondolkodhatunk, mert a beszédben való lazaság, kétértelműség a hívők között is egyre jobban terjed. Az apostol ajánl egy kiváló hatású gyógyszert az előző versekben felsorolt betegségek ellen: „ez nem illik, hanem inkább a hálaadás” (4.v.). A hálaadás-valljuk megőszinténnagyon sokszor hiányzik életünkből, pedig ezernyi okunk lenne rá. A bajban, a próbatételben, a kilátástalannak és értelmetlennek tűnő szenvedésekben (mint pl. Jób esetében), a koporsó mellett is lehet hálát adni? Igen, lehet! Ez nem ellentmondás? A világi ember szemével nézve feltétlenül az, de a hívő embernek kiváló alkalom, lehetőség az Istenélményre. Aki gyakorolja magát ebben, egyre jobban megtapasztalja, hogy ezzel tágul befogadó képessége, egyre mélyebb vizekre jut a hitéletben. Nem állítom, hogy ez könnyű! Különösen a próbák legnehezebb pillanataiban nehéz. Aki azonban olyankor is hálát tud adni, az Isten dicsőségét, szabadítását éli át. Megrendítő szavakkal írja le Dávid ezt az élményt - ami igazán a Messiás király életében lett valóság a Golgotán: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el? Távol van tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok! Istenem! Hívlak nappal, de nem válaszolsz, éjszakais ... Gúnyolódnak rajtam mind, akik látnak ... az Úrra bízta magát, mentse hát meg őt, szabadítsa meg, hiszen kedvelte! (A végén mégis ezzel a felkiáltással zárja szavait:) Rólad szól dicséretem ... mert az Úré a királyi hatalom” (22.Zsoltár). A hálaadással telt szívben nem marad hely az aggodalmaskodás és a kétségbeesés számára. Az Istennek minden körülmények közt hálát adó élet nem kerül az idegösszeomlás, az öngyilkosság szándékának szélére. Az 5. vers szavai megállásra és megfontolásra kell, hogy késztessék Isten minden gyermekét: „Hiszen jól tudjátok, hogy egyetlen paráznának, tisztátalannak vagy nyerészkedőnek, azaz bálványimádónak sincs öröksége a Krisztus és az Isten országában (királyi uralmában)”. Az „örökség” vagy helyesebben „osztályrész” nem az üdvösséget jelenti, hanem a jutalmat, amit el lehet veszíteni. Üdvösségünk bizonyosságáról a Kol 1,13-ban így ír Pál: „Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmából, és Ő vitt át minket szeretett Fiának királyságába (országába)”. A hangsúly az „Ő szabadított meg, Ö vitt át” szavakon 57
