Vetés és Aratás, 1987 (20. évfolyam, 1-4. szám)
1987 / 4. szám
Bünteti-e gyermekeit az Isten? A „büntet” szó (xoXaíJw), éppen úgy mint a „büntetés” szó (xo/.aaic), kétszer fordul elő az Újszövetségben (Csel 4,21; 2Pt 2,9 — Mt 25,46; ÍJn 4,18), vagyis az Isten Igéje nem sokat foglalkozik vele. Többször fordul elő az „igazságot szolgáltat”, „igazságszolgáltatás” fogalma. Azonban ez éppen úgy nem azonos a büntetés fogalmával, mint a még többször előforduló „fenyítés” fogalma, amely nem büntetés, hanem nevelés. Sokszor persze a fenyítés a büntetés jellegét viseli magán, mert a bűn következményeképpen jött létre; azonban a cél dönti el, hogy büntetésről vagy nevelésről van-e szó: mit akar vele Isten elérni. Azt, hogy a bűnös lakoljon, vagy azt, hogy megtérjen. Ha azt akarja, hogy lakoljon, akkor nem lehet irgalomra számítani. Ha azt akarja, hogy neveljen, akkor a cél elérése után meg kell szűnnie a nevelés eszközének is, tehát a fenyítés forrása az irgalom, és az irgalom véget is vet annak. Mostani kérdésünk nem azt veti fel, hogy Isten neveli-e gyermekeit és a nevelés céljával alkalmaz-e velük szemben fájdalmas eszközöket, más szóval: „veri-e őket”, hanem azt kérdezzük: bünteti-e Isten gyermekeit bosszúból, azért, hogy ezzel a büntetéssel a bűn egyensúlyát megteremtse s igazságossága kielégülést nyerjen. A kérdés az, hogy amikor Isten keze ránk nehezedik, a bosszúálló, engesztelhetetlen Istennel állunk-e szemben, vagy egy irgalmas, fájó szívvel verő Atyával, akinek kezében csak addig van a bot, amíg a mi érdekünk azt megkívánja. A Cselekedetek 4,21-ben a zsidó vezetőemberek módot keresnek arra, hogy az apostolokat megbüntessék, de nem találnak, tehát nem Isten büntetéséről van szó. A 2Pt 2,9-ben az igazságtalan emberek és a vétkező angyalok fogva tartásáról van szó, amely nyüván Isten büntetése rajtuk. De a fogva tartás mindkét esetben azért történik, hogy a vétkező emberek és angyalok ne tudjanak ártani másoknak. így tehát a büntetés forrása itt is Isten szeretete, amely óvja, védi az ártatlanokat az ártó szándékúaktól. Ezzel szemben a zsidók vezetői nem az ártatlanokat védték, hanem saját hatalmukat, amelyet Jézus ügye azzal fenyegetett, hogy igazságtalan visszaéléseikről a lepel lehull, s ők bajba jutnak. Máté 25,46-ban azt mondja Jézus azokról, akik az Úr kicsinyeinek nyomorúságán nem indultak meg, hogy „elmennek az örök büntetésre”, azaz örökös, szünet nélküli lakolásra. Talán ez a büntetés is Isten szeretetéből ered, mert azoknak arra van szükségük, hogy magukhoz térjenek és Isten irgalmára vágy ébredjen bennük. Erről nem lehet elmélkedni, mert könnyen eltéved az ember; de itt sem Isten gyermekeire használja az Úr a „büntetés” szót. Az ÍJn 4,18-ban nevezetes esettel állunk szemben: „A szeretetben nincs félelem, mert a tökéletes szeretet kiűzi a félelmet, hiszen a félelemnek büntetése van: aki pedig fél, abban nem lett tökéletessé a szeretet.” Ezzel a hellyel kapcsolatban mindenekelőtt azt kell tisztáznunk, hogy János nem isteni tökéletességről, hanem emberek, teremtmények által elérhető tökéletességről beszél, amely hiányosabb mértékben már a földi életben is megvalósul. Tehát nem elméleti fejtegetéssel állunk szemben, hanem gyakorlati útmutatással. A szeretetet nem nekünk kell kiizzadni mágiánkból, abból az üres szívkamrából, hanem azt be kell fogadnunk, amikor Isten meg akar tölteni vele. Némelyik gyerek nem akarja meginni a gyógyító tejet, hiába itatják, nem ízük neki. Éppen így van sok ember a szeretettel. Akinek ízlését elrontotta a mások bajában gyönyörködő pletykálkodás, akinek jólesik, ha másokról rosszat beszélhet, annak nem ízlik Isten szeretete. Tudja, hogy szeretni kell, erőlködik is, hogy szeretni tudjon, de csak ecet jön ki „elsavanyodott gyomrából”. Mikor Isten szeretetéről hall, az nem tetszik neki, s így a lelke szeretetlen, üres marad. Aki Isten szeretetét nem veszi magába, az nem tud bízni, a bajban egyedül érzi magát, mint ahogy ő is egyedül hagyja a bajban 120
