Vetés és Aratás, 1985 (18. évfolyam, 1-4. szám)
1985 / 3. szám
Gyarmathy Irén: Mindig várlak Valaki járt velem, a lépte hangtalan. Valaki járt velem. Kerestem, hasztalan. Valaki szólt hozzám, hangtalan volt hangja, de hogy szólított, a lelkem úgy hallja. Valaki velem van, valaki velem jár, valaki szól hozzám, valaki haza vár, valakit éneklek, valakit szolgálok, valaki nyomdokában a jó úton járok. Ma tudom, hogy Te vagy, ismerlek és látlak, szívembe szállásra, Uram, mindig várlak. Te vagy a vezérem, erős váram Te vagy, én Uram, Istenem, kérlek, hogy el ne hagyj. Ismered Istent? A földalatti vasúton utazok Münchenben. Észrevehető, hogy a munkaidőnek vége, mert a kocsik zsúfoltak. Az egyik kocsiban falra írja valaki a mérgét, és hogy firkálmányának művelt színezetet adjon, egy idézetet használ: „Isten meghalt! Nietzsche.“ Erre egy utas előveszi ceruzáját, és az idézet alá ezt írja: „Nietzsche meghalt! Isten.“ Szomszédja gúnyosan kérdezi:- Ön talán a Jóisten? Én egész másnak képzeltem el. Mindenki nevet. De a megkérdezett nem jön ki sodrából:- Nem, hanem ismerem Ót.- Ugyan, ne mondja! Hol ismerkedett meg vele? És mi a neve? Nekem még eddig nem mutatkozott be.- Azt még lehet pótolni. A neve Jézus Krisztus, és Őt megismerheti. A másik bosszankodik:- Talán meg akar téríteni? De azt megmondom, hogy ebből nem lesz semmi! A következő állomáson kiszállt. Hangyaésszel ... Egy távoli országban, bent a sűrű erdőben, a homályban, ahová a nap sem tudott bevilágítani, hangyák éltek. Országukban a kormányzás nagyon bölcs módon folyt. Persze kifelé nem látszott egyéb, mint egy kis boly. A hangyák ősei valahogyan azt a szájhagyományt hagyták rájuk, hogy az ő istenük az a kecskepásztor, aki odafent lakik a dombon magányos kunyhójában. Napsütéssel és élelemmel jutalmazza meg a jókat, a gonoszokat pedig óriási csizmájával tapossa szét. Az „istenhajlék“ ismertetőjele, hogy a Nap és a Hold közvetlen szomszédságában van ... A hangyakirálynő bizonyosságot akart. Expedíciót küldött ki a hangyaösvényen. Feladatul azt kapták, hogy keressék meg a kecskepásztor lakóhelyét. A küldöttség elindult. Odakint homály és hideg fogadta őket, mert február volt. Mennyire örültek az expedíció kis mászkáló tagjai, amikor elérték a „mennyet“ és behatoltak a kecskepásztor meleg kunyhójába, aki ott remeteéletet folytatott. Vörösen izzó fénnyel sugárzott a „nap“ az ajtótól nem messze, a sápadt „hold“ pedig a mennyezetről világított - így gondolták a kutató hangyák, akik a forró kályhát és lámpát égitestnek tartották. És milyen remek dolgokat találtak az asztalon és az asztal alatt! Morzsákat, amelyek a pásztor ételéből maradtak. De a legnagyszerűbbek a kiloccsant kecsketej cseppjei voltak, melyeket a kis bogarak mohón felnyaltak. De az asztalnál ülő pásztort nagy ívben kikerülték, nehogy a nagy csizmák alá kerüljenek. Már néhány nap múlva egész otthonosan érezték magukat a hangyák. Kölcsönösen trilláztak egymásnak, mert ez volt a „nyelvük“. Az expedíció vezetője kihirdette:- Nyilvánvaló, hogy a mi istenünk hajlékában vagyunk. Minden úgy van, amint azt az öregek mondták nekünk. Menjünk most haza és számoljunk be a látogatásról a mi 66
