Vetés és Aratás, 1984 (17. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 2. szám
»Nem törődtünk vele« Nemcsak az elkövetett rossz, de az elmulasztott jó is bűn Isten előtt. Megváltónk szenvedése és kereszthalála során sok ilyen »mulasztási bűn« lepleződött le. Aligha vagyunk különbek Jézus kortársainál; őszinte, mély bűnbánatra segíthet minket is a mulasztási bűnök számbavétele. Mikor a reá váró szenvedésekre Jézus előre felkészült az Olajfák hegyén, az éjszaka csendjében, kérte tanítványait, hogy imádkozzanak vele. Vágyott a társaságukra. Háromszor is odament hozzájuk - mindháromszor hiába. Elnyomta őket az álom, képtelenek voltak a válságos órán lelki közösségben Mesterükkel együtt imádkozni. Minket is mennyi elmulasztott imádság vádol! Urunkkal való közösségünk hány áldott lehetőségét átaludtuk! (Mt 26,36-46). Péter, a »szikla«, nem merte vállalni a Jézushoz való tartozás kockázatát a döntő pillanatban (Mt 26,69-75). »Sokszép ígéretem, ó hányszor megtagadtam; a nagy fogadkozást, hogy csak tiéd szívem . . .« - Milyen gyávák is tudunk mi lenni! Pilátus nem volt hajlandó vállalni, hogy az általa világosan felismert igazság mellett egyértelműen kiálljon és azt minden akadályon át képviselje. »Semmi bűnt nem találok ebben az emberben« - hangoztatta a rómaiak közismert jogérzékével rendelkező helytartó -, »láthatjátok, hogy semmi halált érdemlő dolgot nem követett el; elbocsátom őt.« Ennek ellenére kiszolgáltatta Jézust ellenségei akaratának (Jn 23,1-25). Személyes érdekét fontosabbnak tartotta az igazságnál. Vajon csak ő . . .? Mikor Jézus már a kereszten szenvedett, »a nép ott állt és nézte« (Lk 23,35). Egykor tódultak hozzá, mint csodálatos orvoshoz, nagy tanítóhoz - most közönyösen nézték kínjait, mint holmi látványosságot. Tétlen bámészkodónak lenni mások szenvedése láttán, együttérzés és segíteni akarás nélkül: szégyenletes erkölcsi hiányosság. Mégis - hányszor történt meg velünk! Távollétükkel tüntettek - János kivételével- a tanítványok, a legszűkebb munkatársi kör, s mindazok, akiknek hálájukat kellett volna valamiképp leróniuk, hiszen Jézus testi-lelki jótéteményeiben részesültek. - De messzire tudunk sodródni a szolidaritásnak, a hála lerovásának színterétől! A végső jótétemény megtagadása is lelepleződött a Golgotán. A keresztre feszítetteket mérhetetlenül gyötörte a szomjúság, és általában fel szoktak nekik nyújtani pár cseppnyi kábító vagy a gyötrelmet az utolsó órában néhány pillanatra enyhítő italt. Amikor valaki ecettel megtöltött szivaccsal egy nádszálon inni adott Jézusnak, »a többiek azt mondták: hagyd el . . .« (Mt 27,49). Még ezt a végső, apró szívességet, az emberségnek ezt a minimumát is sajnálták tőle. Nem voltunk ott, nem mi voltunk azok! Igaz, de vajon másképp cselekedtünk volna? - »Megvetett volt és emberektől elhagyatott. Eltakartuk arcunkat előle, nem törődtünk vele« (Ézs 53,3) - hangzik a szenvedő Jézusra utaló prófécia. Más dolgunk van, mint vele törődni! »Ki halt meg?« - kérdezte tőlem pár éve egy férfi, a lelkészlakás mellett elhaladva, amikor a nagypénteki istentiszteletre hívott a harangszó. »Jézus Krisztus« - feleltem, az illető pedig elképedve meredt rám. Megváltónk halála napján - csakúgy mint máskor - dolgozunk vagy szórakozunk, beszélgetünk, felhajtunk egy féldecit, s eszünkbe sem jut odafordulni értünk szenvedő Megváltónk felé. Aztán, hogy mi másképp cselekedtünk volna-e, azon is lemérhető, ahogyan bajba jutott, igazságtalanul mellőzött s általában szenvedő embertársainkkal szemben viselkedni szoktunk. A szenvedő Jézus minden szenvedővel azonosította magát az Olajfák hegyétől a Golgotáig vezető úton. »Envelem nem cselekedtétek meg!« Üdvösségünk ügye dőlt el a Golgotán. »Hogyan menekülünk meg, ha ilyen nagy üdvösséggel nem törődünk?« (Zsid 2,3). Kérüx 41
