Vetés és Aratás, 1983 (16. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 2. szám
Az ember gyötrelme és Isten kegyelme Olvasd: 2Korintus 12,8-9 Pál apostol ezen levele befejező részében személyes ügyben szólal fel. Igehirdetésének vezérgondolata egyébként Krisztus Evangéliuma volt, de ez alkalommal a maga személyére tereli a szót. Nem teszi szívesen, de kénytelen rá, hogy apostoli elhivatottságát megvédelmezze. Egyesek ugyanis azt a hírt terjesztették róla, hogy nem igazi apostol, arra célozva, hogy nem tartozott a tizenkét apostol közé. Pál apostol teljes jogú apostolságához azonban nem férhet kétség. Megtérése alkalmával maga az Úr jelentette ki felőle, hogy mint kiválasztott eszköze fogja az Evangéliumot a pogányok és Izráel népe között hirdetni. Az apostol, küldetésének igazolására, egy 14 éves titkáról lebbenti fel a fátylat. Arról ír, hogy annak idején egy mennyei látomásban volt része, mely a harmadik égig ragadta el. Ez az élménye kiváltságos kegy volt, melyben őt a mennyek Ura részesítette. És amit ezzel kapcsolatban megemlít, fényt vet az apostol őszinte, egyenes jellemére. »Hogy a kinyilatkoztatások különleges nagysága miatt el ne bizakodjam, tövis adatott a testembe: a Sátán angyala, hogy gyötörjön.« Más talán elhallgatta volna ezt, de Pál nyíltan beszél róla és azzal ezt indokolja: »hogy valaki többnek ne tartson, mint aminek lát, vagy amit hall tőlem.« Hogy mi volt ez a tövis, nem tudjuk, Pál nem mondja. Sok írásmagyarázó azt véli, hogy valami testi fogyatékossága lehetett, ezért nevezi »tövis a testemben«. Akármi is volt, minden tövis kellemetlen, fájdalmat okoz és akadályoz a tevékenységben. Az apostol ezért esdekelve kérte az Urat, hogy szabadítsa meg tőle. Kérte egyszer is, kétszer is, míg végül a harmadik könyörgésére megjött a válasz. A kapott válasz meglepő volt: »Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz« - szólt hozzá az Úr. Pál apostol, a gyülekezetek nagy tanítómestere ez alkalommal maga is tanítvány lett, hogy a lelki tananyagnak egy újabb leckéjét megtanulja. Egy olyan leckét, mely Isten országának egyik alapvető igazsága. »Elég néked az én kegyelmem« - biztatta Krisztus elcsüggedt szolgáját. Az apostol sátáni beavatkozásnak tartotta testének tövisét, de Urának biztató szava most arra oktatta, hogy a szenvedés terhe - Isten kegyelmével párosulva - az áldás kútforrása lehet. Miután a damaszkuszi úton megtért, az Úr Jézus azt jelentette ki felőle, hogy sokat fog szenvedni az Ő nevéért. És ebből az következik, hogy a szenvedés a menny Urának egyik nevelő eszköze. »Az én erőm erőtlenség által ér célhoz« - jelenti ki az Úr. Mi ennek a rejtélyesen hangzó és az emberi logikának ellentmondó kijelentésnek az értelme? Elsőnek az, hogy Isten ereje és az emberi erő sok esetben külön utakon járnak. Saját erőnknek az Isten országa terén való fitogtatása rendszerint zsákutcába vezet. Amikor Mózes az egyiptomi fogságban sínylődő népének sorsát öklének erejével próbálta enyhíteni, csúfos kudarcot vallott. Messze idegenbe volt kénytelen menekülni, ahol az egyiptomi udvaroncból barompásztor lett. Mózesnek ez a »lehanyatlása« negyven évig tartott, ti. addig, míg a saját ereje annyira lecsökkent, hogy Isten felhasználhatta eszköz gyanánt, az Ő hatalmas erejének a kibontakozására. Amikor az Úr Jézus szenvedése küszöbén arról beszélt, hogy az övéi mind el fogják hagyni, Péter előlépett és önérzetesen kijelentette, hogy ő hű marad hozzá és ha kell, még az élete árán is kitart mellette. És valóban, a Gecsemáné kertjében férfiasán kardot rántott, hogy Mesterét megvédelmezze. De hősieskedését nyomon követte a hirtelen összeroppanás. 43
