Vetés és Aratás, 1983 (16. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 1. szám
legtöbb problémát korunk fiatal nemzedékének. A költő vallomása drámaian tárja ezt elénk: Hát ez minden dolgok rendje, ez a vaksi véletlen élet? Ma még van, holnap nincs kímélet, s halomra dől óráink rendje? Hát minden csak véletlen itten? Véletlen föld és véletlen ég, véletlen anya, véletlen vég, s valahol egy véletlen Isten? Véget nem érő töprengés és meddő viták tárgya és a belső bizonytalanság és félelem örök forrása ez, hogy nem tudjuk megválaszolni az élet nagy kérdéseit. És a mai fiatal 14—16 éves korára már nemcsak szembekerült ezekkel a kérdésekkel, hanem a lehetséges válaszokat is ismeri. Az élet felgyorsult. Az információáradat feltartóztathatatlanul elér mindenkit. Az élményszerzés előtt sincs akadály. Ennek eredményeként 15-20 éves korára már mindenen túl van a mai fiatal, különösebben semmi nem érdekh, nem lelkesedik semmiért. A legtöbben viszont soha nem dolgozták fel az őket ért hatásokat, csak sodródtak a tömeggel. Eltompultak, egyoldalúan beprogramozott agyuk már nem hajlandó átgondolni az esetleg már itt-ott hallott másfajta magyarázatokat. »Ezt a lemezt már ismerem« - mondják, s továbbállnak. Gondoljuk még egyszer végig ezeket a nagy kérdéseket. Meg merem kockáztatni a kijelentést: Az élet nem értelmetlen zsákutca, amely a véletlenek játékaként állt elő, valahonnan a ködös semmiből jön és a biztos megsemmisülés felé tart. Sokan ilyennek érzik. De hadd emlékeztesselek a zsákutca jelzőtábla korábbi változatára, amely nem egy nagy piros téglalapba ütköző vonal volt, hanem egy fordított U alakú nyü. Ez nekem sokkal jobban tetszik, mert arról beszél, hogy van kiút, visszafordulás. A zsákutca története nem szükségszerűen a megtorpanás, ki lehet még jutni innen. Sőt annál hamarabb szabadulunk, minél hamarabb felismerjük helyzetünket és hátat fordítunk korábbi életfelfogásunknak. Ha a lét értelmének keresése közben úgy érezzük, hogy zsákutcába jutottunk, nem kell fejünket a falba verni és kijelenteni, hogy jobb, ha többet nem is foglalkozunk a témával, hanem ki kell jönni a zsákutcából és egy másik úton kell megpróbálni célunk elérését. A történelem folyamán már sokan ajánlkoztak arra, hogy kiutat mutassanak az emberiség problémáiból. Századunkban különösen nagy azoknak a száma, akik megoldási javaslatokkal álltak elő. Én most nem ezekről kívánok írni, hanem egy kétezer évvel ezelőtt élt személyt, Jézus Krisztust állítok vizsgálódásunk középpontjába. Ő úgy lépett fel, mint aki biztos a dolgában, mint akinek hatalma van. Ellenségei is elismerték, úgy beszélt, mint előtte senki. És mi hozzátehetjük, azóta sem szólt senki úgy, mint Ő. De most nem akarom részletesebben jellemezni személyét, hanem inkább annak a tényét szeretném kihangsúlyozni, hogy amikor a zsákutca után egy másik útról teszünk említést, és Jézus Krisztust ajánljuk útnak, akkor egy létező személy valóságos kijelentésére hívjuk fel figyelmeteket. Nem mesékkel untatunk benneteket s nem is egy újabb ideológiát propagálunk, hanem azt a történelmi tényt elevenítjük fel, hogy Jézus Krisztus azt állította magáról: »Én vagyok az ÚT«. Játszottam én is Játszottam én is homokban, porban, homokvárakra eltékozoltam az életem, s most romokban élek. Megváltó Jézus, ne hagyj szegénynek! Játékom eltört, elment a kedvem, játszó gyerekből bűnössé lettem, bús életemmel Hozzád így értem. Megváltó Jézus, moss meg Te vérrel! Homokváramból kőszirtre vágyom. Te légy a szirtem a pusztaságon! S ha jönne árvíz ütközni bennem, Megváltó Jézus, Te tarts meg engem!
