Vetés és Aratás, 1983 (16. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 1. szám

NÖVEKEDJETEK AZ ISMERETBEN!

Gondolatok az Efézusi levélről (17)

Elérkeztünk a 2. fejezet folytatásához, a levélben található második imához (3, 14-21). A közbeszúrt szakaszban (3, 1-13) az apostol összefoglalta és ragyogóbb fénybe állította az Ekklézsiának adott különös kegyelmet. Ezzel még jobban felgerjesztette saját és olvasói szívében a hálaadást, imádatot.

Az ima a Károli szövegben így kezdődik (3, 14): »Ezokáért meghajtom térdeimet a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja előtt«. A legtöbb régi kézirat - ezt követve az új prot. ford, is - kihagyja »a mi Urunk Jézus Krisztusnak« kitételt: »Ezért meghajtom térdemet az Atya előtt«. Az apostol számára itt az Atya olyan fontos, hogy nem akarja más szavakkal elvonni a figyelmet. Az imádság (az első fejezetben található imához hasonlóan) három kérésből áll. Ezeket a hin a = hogy kötőszó vezeti be. Mivel a Károli fordítás versbeosztása nem mindenhol egyezik a göröggel (az új prot. már igen), ezért a három kérés bevezető mondatát megadjuk: »hogy adja meg . . .« (16.v.); »hogy képesek legyetek . . .« (18.v.); »hogy teljességre jussatok . . .« (19.v.).

»Akiről nevét kapja minden nemzetség mennyen és földön« (15. v.) szavakkal folytatódik az ima. Vitatott szó a görög patria visszaadása. Szó szerinti jelentése: ATYASÁG, de nem a személy állapotára vonatkozóan, hanem egy közös atyától való származás alapján fennálló rokonságra vonatkozik (Csia: atyafiság). Komjáthy B. (1533) így adja vissza: »athiaság (az közönséges atyától minden rokonság, atyafiúság)«. Az új fordítás lábjegyzete hozzáteszi: »egy közös őstől mint atyától származó törzsi, népi vagy nemzeti közösséget jelent«. Több német és angol fordításban a »család« szó szerepel.

Egyes magyarázók szerint ez azt jelenti, hogy Isten minden teremtménynek atyja. Ez azonban sántít, mert Isten a kutyáknak, macskáknak stb. nem atyja, hanem Teremtője. Ő azoknak Atyja, akik Tőle származnak. Azok Isten gyermekei, egymásnak pedig rokonai. Már Jézus is ezt tanította: »Egy a ti Atyátok, a mennyei» (Mt 23,9). Komoly önvizsgálatra kell hogy indítsák ezek a szavak azokat, akik ugyanazt az Istent vallják Atyjuknak. Milyen szomorú képet mutat ma a keresztyénség! Úgy élünk elkülönülve, bezárkózva a magunk építette egyházi, gyülekezeti, közösségi, sőt egyéni várainkban - a magunk keretét, hitvallását tartva igaznak, jónak -, mintha nem egy Atyától származnánk, nem egy Atyáról neveztetnénk (görögben visszaható igealakban van: neveznénk magunkat). Acsarkodunk, gyűlölködünk, széthúzunk, elkülönülünk egymástól, és csodálkozunk bizonyságtételünk eredménytelenségén, a színesbőrűek idegenkedésén a keresztyénségtől. Nem újabb szervezeti tömörülésekre van szükség, amint ezt a legtöbb ökumenikus mozgalom gondolja. Azt kell bűnbánattal felismerni és elismerni, hogy nem úgy élünk ebben a világban, mintha egy Atyánk lenne, és így egymásnak testvérei. Felismerés, bűnbánat, szeretetben való közeledés, ez az igazi ökuménia alapja.

Az első kérés a 16-17. versekben található. Itt több dologról is olvashatunk. Az első: »dicsőségének gazdagsága szerint. . . hatalmasan megerősödjék bennetek a belső ember«. A Gyülekezet tagjai megváltásával kapcsolatban az Ef 1,7-ben az apostol »kegyelme gazdagságá«-ról szólt, az osztályrészével kapcsolatban »dicsősége gazdag-23