Vetés és Aratás, 1983 (16. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 4. szám
jelei a családközpontú beállítottságnak. Ezek a szimpatikus emberek még szeretik a feleségüket és gyermekeiket, és sok mindent megtesznek értük. Csak - a gyülekezetben, mintha már nem is volnának gyülekezeti tagok. Korábban pedig nagyon jól indultak. Ma azonban vasárnap, ha szép az idő, strandra mennek, vagy a kis nyaralójukba inkább. Ha értenek a szakipari munkákhoz, volna lehetőségük a gyülekezeti ház területén sok mindent megjavítani, rendbehozni, saját terveik azonban ezt nem engedik. Sok mindent tesznek a testükért, miközben a belső emberüket elhanyagolják. Távolmaradnak az igehirdetésekről, és gyermekeikkel együtt elidegenednek a gyülekezettől. Idegen fogalommá vált számukra a Krisztussal megvalósuló életközösség gyakorlása. Az ilyen embereket bizonyos mértékig meg lehetne érteni. Mégis alapvetően hiányos az életük. Ezt azonban sokszor csak akkor ismerik fel, amikor határhelyzetekbe kerülnek, melyekben a családközpontúság kevésnek bizonyul. Felőrlődhet-e egészen az ember a gyülekezetben is? Igen! Figyeljük csak meg némelyik, teljes idejével szolgálatban álló testvérünket, aki szünet nélkül buzgólkodik. Itt a család szenved hiányt. Alapjában véve három esetünk közül itt is az elsővel van dolgunk, hiszen itt is a hivatásról van szó. Nem tudom elképzelni, hogy Isten a kegyes ügyködést alapvetően magasabbra értékelné, és ráadásul elfogadná, ha ugyanakkor az emberi vonatkozások lemaradnak. Ily módon némely feleség férje teljes munkával való lekötöttségével szembeni tiltakozása egyáltalán nem valamilyen önző elégedetlenség kifejezése, hanem a munka szükséges átszervezésére utaló jelzés, amit komolyan kell venni. Megvizsgálva a dolgot ugyanis kiderülhet valamilyen tervről, éppen a totális időbetáblázás miatt, hogy az csak a magunk terve volt, azaz az áldozat egyúttal a tettes is. De nézzük meg most megint azokat, akiknek a szolgálata a gyülekezetben nem teljes időben, főfoglalkozásként történik. Találunk közöttük nem-házasokat, akik a gyülekezeti feladatok felismerésében és szorgalmas végzésében igazi beteljesedett életet találtak. A gyülekezet azonban idővel éppen velük szemben könnyen kegyetlen igényeket támasztó felfogást alakíthat ki. Jobb volna őket nem magukra hagyni, hanem inkább segíteni. Értékelésük megnyilvánulhat elismerésben és személyes kapcsolatban, vagy akár úgy, hogy privát életükben természetes szabad teret biztosítunk. Ez utóbbi nyilván minden gyülekezeti tag számára szükséges. Jézus Krisztus gyülekezetében nem lehet minden egyes tag teljes ideje és ereje fölött kizárólagosan rendelkezni. Az önkéntesség helyébe nem léphet kényszer (meggondolandó már az elvárás légköre is), mert különben megszűnünk evangéliumi gyülekezet lenni. Miről is van szó tulajdonképpen? Hivatásom pl. egy meghatározott időtartamra minden erőm összeszedését kívánja meg. Ebben az időszakban nem ápolhatom kapcsolatomat a gyülekezettel olyan intenzív módon, mint máskor. Belső célomul tűzöm ki azonban, hogy utána újra hűségesen az őrhelyemre állok. Könyörülő Urunk van; hogyan is vonná meg ebben az áldását tőlem? Ha átmenetileg elkerülhetetlen egy gyülekezeti tagnak távolmaradni a gyülekezettől, akkor egy másik esetében ennek a fordítottja is lehetséges. Még az a bizonyos rendkívül elfoglalt testvér is, aki évek óta »nem tudott« részt venni a hétközbeni alkalmakon, havonta legalább egyszer időt szakíthat magának erre. Ezáltal biztosan nem szenved kárt a munkája vagy családi szempontjai. Mindenkinek magának kell megpróbálni és kitapogatni lehetőségeit. Ne csapjuk be magunkat. Sokkal több munkatárs, szolgáló testvér van közöttünk, mint ahogy sejtenénk. Azonban a szellemi fejlődésben elmaradottak. Bátorítanunk kell őket arra, hogy ajándékaikat, képességeiket bocsássák a gyülekezet rendelkezésére, még esetleg eddig szokatlan módon is. 120
