Vetés és Aratás, 1983 (16. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 4. szám
röm és a világ igazi szeretete csak úgy válik tökéletessé, ha bevetjük magunkat Isten világáért, és odaadjuk a legjobbat, ami birtokunkban van: az életet. Azt mondjuk: ez a világ Krisztusé. A világ érdekében végbevitt végső bevetésben megnyilvánuló világigenlés és életöröm viszi előre a teremtés folyását Krisztusban való beteljesedésének végpontjáig. Azért ahol egy ember Krisztusban meghal, Krisztus példájára a végsőkig odaadja magát, ott ez a halál győzelem és megváltás, amint Krisztus halála is győzelem volt, és a világ minden alkalommal még jobban a megváltás fényében sugárzik fel. Jézus feltámadásának tündöklése ez, amely már jelen van és teljességében munkálkodik hűséges barátainak halálában. Az élet szép, nagyon szívesen élek. A teremtésnek szüksége van rám, és hiszem, hogy naponta végtelen sok tennivaló akad benne. De valami még vár rám, és csak akkor lesz az enyém, ha egyszer meghalok. Azért még szívesebben halok meg, mint élek, mert halálommal többet teszek, ha a világ szeretetéből és öröméből halok meg. Ez a halál nem pontszerű, egyszeri esemény, hanem már benne rejlik magában az életben. A »feloszlás« - csakis Isten tudja, mikor érkezik el a számomra - csupán záróakkordja, megpecsételése ennek a hosszú, mindennapos meghalásnak, amely elválás a világtól, s éppen ezáltal megváltás is a világnak. A világ és benne az élet szép, mert leolvasható róla Isten dicsősége. Ameddig élek, e világban időzöm, használjam fel örömmel és hálásan. Akkor szolgálok értelmének belső kiteljesedésére. De miközben ismételten felhasználom, egyre mélyül távolságom tőle. Ez az ellentmondás maguknak a dolgoknak a természetében rejlik. Végesek, tehát túlmutatnak magukon. Ha nem ilyenek lennének, akkor használat közben hozzájuk kellene tapadnom, mindörökre megittasodnom szépségüktől, akkor megelégedhetném velük. így azonban elűznek maguktól, és éppen miközben feltárják előttem legbensejüket, azt mondják ne-Bódás János Elé megyek A hó csendben lebben, nagy lepke-pelyhekben s mindent belep . . . Fehér lett a sivár, élettelen határ, erdő, berek. Meddig a szem elér, minden tiszta fehér, de ott maradt (eltakarva igaz) a szenny, a sár, a gaz a hó alatt. Vastagon hull reám, csupa hó a ruhám köröskörül, ím, most hólepetten én is fehér lettem! ... De csak kívül! Jön már, Kinek vére megmos hófehérre, elé megyek. Szívem trónjára ül, hogy általa belül tiszta legyek. (Virág a sziklán - kötet, 1982) kém: még nem ez a végső, ami rám vár, azért úgy kellene élnem velük, mintha nem használnám őket. Ilyen tehát a világ és szépsége. Minden pompájában - mondja - csak egy szikra a közöttünk már munkálkodó nagyobb, nagyszerűbb valóságokból. Azért annál inkább szeretem a világot - az Ó dicsőségének trónusát. (»Igen, Uram!« című könyvből) 109
