Vetés és Aratás, 1982 (15. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 1. szám
KÖNYVISMERTETÉS Friedhelm König: RÓLAD VAN SZÓ Ebben a könyvben megrázó és aktuális történetekben közvetlen módon tolmácsolja az író a mindenkor érvényes örömhírt, az evangéliumot. Mondanivalója fiatalt és idősebbet egyaránt megragad és elgondolkodtat. Igemagyarázatok illusztrálásához és felolvasásra is igen alkalmas. »Bárki is olvassa ezt a könyvet, mindenképpen állást kell foglaljon Jézus Krisztus mellett, vagy ellen« - jegyezte meg egyik olvasója. Az alábbiakban közlünk a könyvből egy rövid fejezetet. A Tay hídja Dundee-nél, a skót tengerpart előtt üvölt a vihar. Ott, ahol a Tay folyó egyébként oly szelíden folydogál egy széles, festői völgyben az Északi-tenger felé, úgyhogy az egész tájék olyan, mint válami képes levelezőlap - most megváltozott. A folyó félelmetesen megdagadt, a hullámok emeletmagasra csapnak, a vihar korbácsolja a habzó áradatot, mely elkeveredik az alázúduló felhőszakadással. A tengeröböl két partja közt halálos ölelésre feszül az Északi-tenger, ez a gyilkos tenger. A haboktól korbácsolt és nagyon bizonytalannak tűnő innenső partról a túlsó part alig sejthető. Csak hébe-hóba, a tovaszáguldó felhők közt átcikázó egy-egy villám világítja meg másodpercekre. Azután mindent félelmetes éjszakai sötétség borít. A villámok éles fényénél olykor feltűnik a több mint háromezer méter széles tengeröblöt átívelő hatalmas vasúti híd nyolcvanöt pillérének egyike-másika. A hullámok tompán verődnek a hatalmas oszlopokhoz és vaspántokhoz. Majd egy közeli villám azt is megmutatja, milyen veszélyesen inog az egész hatalmas alkotmány. S ekkor az üvöltő vihar hangján áthatol egy éles hang: a londoni expressz mozdonya zakatol és sípol. A híd előtt a vonat megáll. A mozdonyvezetőt kétségek gyötrik: át tudja-e vinni a szerelvényt? Azután úgy dönt, hogy igen, és a vonat nekilódul, éles sípszóval, amely félelmetesen elegyedik a dühöngő vihar mennydörgő robajával. A mozdonyvezető reméli, hogy a híd elég erős ahhoz, hogy kibírja a vihart. Lassan gördülnek a kerekek a remegő síneken. Már a híd közepén van a vonat. És akkor - fülsiketítő recsegés-ropogás! Az elszabadult elemek zajába halálsikoltások vegyülnek. És az orkán ereje másodpercek alatt a mélységbe rántja az egész hidat, a szerelvénnyel együtt. Talán te is hallottál erről a vasúti szerencsétlenségről. Réges-régen történt, több mint száz évvel ezelőtt, 1879. december 28-ról 29-re virradó éjszakán. Ez a szomorú esemény, amely akkortájt mindenkit mélyen megrendített, adta az anyagot Theodor Fontane-nak, a költőnek, (1819-1898) egyik legmegragadóbb balladájához. Mindazok, akik a vonaton utaztak, azt remélték, hogy a híd kitart - de csalódtak. Mindannyian elpusztultak, a mozdonyvezetővel együtt, akire rábízták magukat. Nem segített rajtuk, hogy remélték, sértetlenül jutnak át a hídon. És milyen sokan vannak, akik itt a menynyei cél felé szeretnének utazni, de olyan »mozdonyvezetőben« bíznak, aki ilyen ingatag hídra viszi a »vonatot«. Ezek azt mondják: »Ebben és ebben a könyvben ezt olvastam, vagy ettől és ettől a prédiká25
