Vetés és Aratás, 1982 (15. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 4. szám
R.W. Cooper Lábnyom a homokban (2) Most azért kérdezzük meg már magunktól: Istennek egy lábnyoma van csupán? És ha van egy másik, amely az elsőnek megfelel, azt nem jelentette-e ki? És vajon az Ő teremtményei mikor és hol láthatják nemcsak a lábnyomot, hanem a lábat is, igen, Őt magát is? Feleletért nem kell messzire mennünk. A már említett tulajdonságok mellett van Istennek még egy kiemelkedő jellemvonása, tudniillik, hogy Ő az »önfeláldozó szeretet« Istene. A természet, »amelynek véresek a fogai és karmai«, sohasem tudná Terem tőjét úgy kijelenteni mint a Szeretet Istenét. Nem lehetne okoskodással sem ide jutni, mert hiányzanak az előfeltételek. Ezt csak külön kijelentésből tudhatjuk meg. A természet olyan, mint egy mutatóujj, amely felfelé és lefelé mutat; a kijelentés emeli fel a függönyt, hogy bemutassa magát az Istent. Isten kijelentésében, a Szentírás igazságában úgy látjuk Őt, ahogy van, az igaz és megváltó Istent, aki szereti a bűnöst bűnei ellenére is, és feláldozza önmagát, hogy a bűnnek foltját és büntetését elvegye. Isten kétféleképpen jelentette ki önmagát. Először elküldte egyszülött Fiát, hogy az emberekkel együtt éljen és megmutassa saját életében, hogy ki az Isten. Amikor a názáreti Jézus megfeddte a pénzváltókat, mivel az Isten templomát latrok barlangjává tették; amikor vigasztalta az özvegyet, feltámasztva egyetlen fiát; amikor ahelyett, hogy gyógyító szót mondott volna, csak érintette kegyesen a bélpoklost, aki talán hosszú éveken keresztül nem érezte emberi kéz érintését; amikor azt mondta a szegény házasságtörő nőnek, akit kegyetlen, keményszívű emberek vádló szeme vett körül: »Én sem vádollak téged, menj el s többé ne vétkezzél!« - mindezekben Isten volt a Krisztusban, hogy kijelentse önmagát Krisztus csodáiban és cselekvéseiben. Azonkívül, hogy Isten a Krisztusban mint az Élő Igében jelentette ki magát, »aki az Ő valóságának a képmása« (Zsid 1,3), arról is gondoskodott, hogy a Róla szóló kijelentés a mi okulásunkra le is legyen írva abban a könyvben, amit Bibliának nevezünk. »A Szentiélektől indítva szólották az Istennek szent emberei« (1 Pét 1,21), és Isten megpecsételte az Ő Igéjét akkor, amikor kijelentette, hogy az be van fejezve, és nincs több mondanivalója. Mily végtelen fontos tehát az Isten Könyvének olvasása, mert ezáltal az ember ismeretségbe lép azzal, aki a könyv szerzője. Jóval a világháború előtt, mint 21 éves fiatalember eljutottam a Rajna partján egy kis városkába, a német nyelvet tanulni. Mondanom se kell, hogy mennyire egyedül éreztem magamat elhagyatottságomban. Csak a Bibliát vittem magammal és néhány jó könyvet. Kedvenc könyveim azonban egyáltalán nem segítettek rajtam. De Bibliám mindig tudott szólani hozzám. Lecsendesített és vigasztalt. Akárhol olvastam, még ha éppen egy A FÉNY ÜZEN A lelkem, mint az erdő, vad, gyomos, sok árny ül benne . . . hány alattomos! S közöttük mennyi girbe-gurba vágy van, és mennyi csúfos emlék ül az árnyban! De át ijesztő lombok résein a Fény üzen, az egek kékje int. Az erdő-lélek tárulkozni kezd, s belőle egyre több árnyék kivesz. F.L. 104
