Vetés és Aratás, 1981 (14. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 2. szám
MIÉRT ENGEDI MEG ISTEN? Vannak elméleti kérdések, amelyeken vitázhatunk és kialakíthatunk bizonyos véleményt. És vannak létfontosságú problémák, amelyek sebeket ejtenek és szétmorzsolnak bennünket. A következő sorok azokhoz szólnak, akiknek az életében égető kérdés lett: »Miért engedi meg ezt Isten?« Erre olyan felelet, amely értelmünket megnyugtatná, nincsen. Az egyetlen, aki erre feleletet adhat, az élő Isten. De aki öt számadásra vonja, rossz nyomon jár. »Kicsoda vagy te, ó ember, hogy vitába szállsz az Istennel?« (Róm 9,20). Isten nem engedi, hogy a vádlottak padjára ültessük. Neki nem kell előttünk magyarázkodnia. Ö Isten. Azonkívül az »engedi« szót nem is találjuk a Bibliában. Isten nem nézője a világtörténelemnek. ö uralkodik, ö cselekszik, ó dönt a legfelsőbb fokon. »Vajon lehet-e baj a városban, amit nem az Úr szerez?« (Ám 3,6). S ez lehetetlenné tesz minden elégedetlenséget, amellyel érthetetlen sorsunk miatt panaszkodunk, és sorompót vet minden dacos lázadás elé is. Igaz és az is marad: »Bizony, te elrejtőzködő Isten vagy« (Ézs 45,15). Könnyebb lesz ezáltal elhordozni a borzalmat, amely bennünket vagy másokat ér? Erre nem lehet egyszerűen igennel vagy nemmel válaszolnunk. Azt szoktuk ugyan mondogatni azoknak, akiket súlyos »sorscsapás« ért, hogy: »fogadd el Isten kezéből!«; ez azonban - eleinte legalábbis - önmagában még nem vigasztalás. Sőt, még fájdalmasabban éget utána a kérdés: »Mi ez? Miért éppen velem történt meg?« Az értelem válsága még élesebb lesz. A Biblia nem hallgatja el ezt a problémát. A legmegrendítőbb bizonyíték erre a Megfeszített kiáltása: »Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?« Ugyanakkor abban a bizonyosságban, hogy minden nehézben, minden borzalomban Isten keze is benne van, benne rejlik a vigasztalás is. Nem szeszélyes véletlen, nem vaksors játszik velünk gonosz, szeszélyes játékot. Nem: Isten keze talált el engem. Annak a keze, aki öl és megelevenít, aki megsebez, de be is kötöz, aki a poklok mélységére taszít, aztán újra kiemel onnét, aki nemcsak küldi a próbatételt, hanem erőt is ad az elhordozásához, s aki egyszer majd eltöröl a szemünkről minden könnyet, ö nem kíván tőlünk semmi olyat, amit ne segítene elhordozni is (Jób 5,18; lKor 10,13; Jel 21,4). 'Még a hivő keresztyének sem tudnak a kínzó »miért«-kérdésekre mindenkit megnyugtató, határozott választ adni. Annyi azonban világos: mi emberek, magunk vagyunk felelősek végtelen sok szenvedésért, amelynek nem kellene lennie. És az, akit az Úr Jézus kezdettől fogva embergyilkosnak nevezett, erőteljesen beleszól a világtörténelembe. De hogy Isten mindenható ereje és bölcsessége a sok istenellenességet hogyan fogja körül és hogyan fordítja végül is a maga céljára, az rejtve marad előttünk. Egy tennivalónk marad: nézzünk a keresztre, ahová Isten megengedte, hogy felszögezzék egyetlen Fiát. S Ö sem maradt távol ettől: Amikor Jézus szenvedett, Isten is vele szenvedett. Ez sem felelet a »miért«-kérdésre, de vigasztalást nyújt. Jöjjön, aminek jönnie kell - Isten szeretetétől nem választ el semmi (Róm 8,38-39). Mindebben bőségesen elegendő vigasztalás van ahhoz, hogy a világ és az egyes ember sorsának rejtélyes alakulása közepette is megtartsuk hitünket. »Miért csüggedsz el lelkem, és nyughatatlankodol bennem? Bizzál Istenben, mert még hálát adok én neki az ő arcának szabadításáért« (Zsolt 42,6). Isten senkiről sem feledkezik meg, aki - mindenek ellenére - bízik benne. Helmut Lamparter 47
