Vetés és Aratás, 1981 (14. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 1. szám
Sir Norman Anderson A FELTÁMADÁS BIZONYÍTÉKAI (1.) Húsvét nem vigasztalás elsősorban, hanem kihívás. Üzenete vagy a történelem legfontosabb ténye, vagy egy nagy szélhámosság. Az ősegyház napjaiban tudatában voltak ennek. Egyrészt voltak néhányan, akik megrendítették a világot annak a csodának szenvedélyes hirdetésével, amely teljesen átalakította életüket. Másrészt voltak olyanok, akik gyalázatos istenkáromlásként ítélték el az egész történetet. Visszatekintve közömbös, de minden fanatizmussal szemben gyanakvó korunkból nem könnyű eldöntenünk, kinek volt igaza. Noha ma a legtöbb embernek eszébe sem jut, hogy vitába szálljon a húsvét üzenetével, csak félig-meddig hiszi el. Számukra már csak fennkölt érzésekkel telt gyönyörű történet - miért is gyötörnék magukat azzal, hogy vajon szó szerint igaz-e? De így éppen a lényeget szalasztjuk el! Vagy végtelenül több ez egy szép történetnél, vagy pedig végtelenül kevesebb. Ha igaz, akkor ez a történelem legfontosabb ténye; és azt, aki nem igazítja hozzá életét, pótolhatatlan veszteség éri. Ha azonban nem igaz, ha Krisztus nem támadt fel, akkor az egész keresztyénség szemfényvesztés, amelyet egy minden hájjal megkent szélhámosok társasága - vagy legjobb esetben is becsapott fajankók varrtak a világ nyakába. Pál apostol is tisztában volt ezzel: „Ha pedig Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is. Sőt az Isten hamis bizonyságtevőinek is találtatunk” (lKor 15,14-15). Mely dokumentumokon alapszik tehát a húsvéti történet? - Először is hat tanú, Máté, Márk, Lukács, János, Pál és Péter írásos tanúvallomásán, amelyet az egész ősegyház bizonyságtétele alátámaszt. Nagyon sokan nincsenek tudatában annak, hogy milyen sokat haladt előre a modern kutatás az írott följegyzések dátumának és szerzői illetőségének a meghatározásában. A 19. században számos hitetlen ember tekintélyes tudományos felkészültséggel igen kitartó erőfeszítéseket tett annak bizonyítására, hogy az evangéliumokat Krisztus után a második század közepén (vagyis kb. száz évvel az események megtörténte után) írták, és így legenda és fantázia is szerepet játszhatott bennük. Ezek a kísérletek azonban meghiúsultak, szétmorzsolódtak azoknak a történelmi bizonyítékoknak a súlya alatt, amelyeknek száma az évek múlásával egyre nő. Figyeljünk három példára: 1) Pál a korintusiakhoz írt 1. levelének 15. fejezetében (3-7. v.) Krisztus több feltámadás utáni megjelenését sorolja fel. Aligha akad olyan tudós korunkban, aki kétségbe vonná, hogy Pál írta az 1. korintusi levelet, és keletkezését általában Kr. u. kb. 52-57- re teszik. Az apostol pedig azt írja, hogy ő ezt az információt olvasóinak nemcsak átadta szóban már előzőleg (vagyis Kr. u. kb. 50-ben), hanem ő maga is úgy kapta őket mint hiteles hagyományokat - valószínűleg csodálatos megtérésekor, vagy pedig Pétertől és Jakabtól, a Jeruzsálemben tett első látogatása idején. Ez visszavihet bennünket Kr. u. kb. 35-re, vagyis a keresztre feszítés után mintegy 5 éven belülre. 2) Márk is beszámol evangéliumában az üres sírról - valószínűleg ez a legelső feljegyzés róla. Általánosan elfogadott, hogy Márk evangéliuma Péter szóbeli tanítását jegyzi fel, és kétség kívül nagyon korai. Egyesek szerint még az sincs kizárva, hogy már Kr. u. 44-ben létezett egy arám változata. 3) Lukács a harmadik tanúnk, s ő sokban kiegészíti ismereteinket a sírnál tett látogatásról és az azt követő megjelenésekről. О nyújtja a legteljesebb beszámolót az apostolok prédikátori tevékenységéről is. 17
