Vetés és Aratás, 1981 (14. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 4. szám
Mivel azonban Ádám, mint az emberiség ősatyja, egyúttal szervezetileg az egész emberi nem képviselője is volt, ezért a halál és a pusztulás kiterjedt az utódaira is, az egész, belőle származó emberi nemzetségre. A bukás egyetemes volt. A természeti emberek összessége fajokra osztott hatalmas szervezet, és minden egyén - már puszta születésével - kikerülhetetlenül ennek tagjává lesz. Ádám»ban« van (1Kor 15,22). Az emberiség tehát nem csupán sok egyéni személyiség összeszámolható sokasága, hanem egyetlen, óriási »test«, amely eredetre és lényegre nézve a milliárdokra felszaporodott és különvált ősatyát, Ádámot ábrázolja ki. Ezért hat át mindent a bukás, és ezért nincs kivétel a bűn alól (Róm 5,12; 3,10-12.23); ezért szükséges mindenkinek újonnan születnie (Jn 3,3) és ezért kellett Krisztusnak mint Üdvözítőnek és Megváltónak emberi testet öltenie. A földi teremtményvilágot is sújtja a büntetés. »Ha a fő Istennél van, akkor a tagok is. Ha azonban a teremtés koronája a porba hull, akkor alattvalóit is magával rántja a romlásba« (A. Köberle). Ez szoros következménye a szellem és természet szerves összetartozásának. Ebből következik, hogy a bűneset által »szellemi és testi-földi romlás, külső és belső károsodás, világméretű bűnök és világfájdalom, az emberiség bűne és a nyögve siránkozó teremtmény sóhaja olvad egybe«. A növényvilágból származott a kísértés tárgya, az állatvilágból a kísértés eszköze. Ezért mind a növény-, mind az á//afvilág átkozott marad az ember miatt (1Móz 3,17), és a teremtményvilág, amelyet az embernek kellett volna eljuttatnia a megváltáshoz és kiteljesedéshez, továbbra is hiábavalóság alá vettetett. így keletkezett az a felemás, talányos állapot, amely boldogság és szerencsétlenség, bölcsesség és értelmetlenség, célszerűség és kuszáltság ellentéte által - úgy tűnik - lehetetlenné teszi az Istenben való hitet, de ugyanígy a hitetlenséget is. Ujjongás és jajveszékelés, jóság és kegyetlenség, életöröm és halálfájdalom hatja át most a földi világ szervezetét. A természet most egy nagyszerű, de rombadőlt templomhoz hasonlít, melynek mélyértelmú feliratait ellenséges kéz gonoszul eltorzította. Az ember pedig, a föld uralkodója kétszeresen is elfajult: »Állatiasságában vagy maga is sátánná lesz a teremtmény számára, vagy pedig szolgai félelemmel, térdelve hódol a teremtmény előtt. A természetimádat ott kezdődik, ahol eltűnik az istenismeret« (Kroeker), és a természet »ura« egyszerre válik rabszolgává és zsarnokká. De miként a halk imádság, úgy rezdül végig a teremtett világon egy fájdalmas sóhaj, amely nem reménytelen (Róm 8,20). Mint fogságba esett, de reménykedő leány, aki a tengerparton emelt fővel kémlel a messze távolba, szabadítóra várva, úgy vágyakozik a természet »feszült várakozással« a szolgaságból, jelen nyomorult állapotából való szabadulásra. »Mert tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt nyög és együtt vajúdik mind mostanig« (Róm 8,22). De mit szül majd a világra? - az új eget és az új földet!. . . Éppen a föld szenvedése szolgál az ember megváltására. Mert éppen azáltal, hogy az embernek nem nyújthatja a föld azt, amit az elvár tőle, saját maga megfosztja az embert hamis reményeitől, és fokozza az elveszett paradicsom utáni vágyakozását. A földi dolgokban való csalódásoknak arra kell szolgálniuk, hogy ez ember felszabaduljon általuk a mennyeiek után való vágyódásra, s végül így szólhasson: »íme áldásul lett nekem a nagy keserűség« (Ézs 38,17). ítélet a kígyó felett. Az üdvösség hajnala legvilágosabban a kígyó felett elhang zott ítéletben mutatkozik meg (1Móz 3,15). Itt hangzik fel az »ősevangélium«, mint a harag sötétjén is áttündöklő isteni kegyelem, amely a kígyóra mondott átokban 121
