Vetés és Aratás, 1979 (12. évfolyam, 2-4. szám)
1979 / 4. szám
szerint adta, teljesen érdemtelenül, minden előfeltétel nélkül, túláradóan. Még csak nem is azért kaptuk, mert bünbánatot tartottunk. Ez az első hallásra bizonyára igen szokatlanul hangzik a hagyományos evangélizáló igehirdetésekhez szokott füleinknek. Ha azonban figyelmesen olvassuk az írásokat, magunk is rájövünk, hogy a bünbánat előfeltételként csak a zsidóknak hirdettetett. ök Isten választott népe voltak. Ha elfordultak Tőle, csak úgy térhettek vissza, ha előbb elhajlásukat megbánták. A nem-zsidó nemzetek nem voltak ilyen viszonyban Istennel. Pálnál soha nem olvassuk, hogy a nem-zsidó („pogány“) nemzeteket bűnbánatra szólította volna fel, az Istenhez térés előfeltételeként. Ő maga ebben is példa lett a Gyülekezet számára. Tartott valamiféle bűnbánatot is a damaszkuszi úton? Nem. Isten megállította az úton, a fény hirtelen körülsugározta, és ő csak összeesni tudott tehetetlenül. Azóta is így nyer életet a Gyülekezet minden tagja. így húzza ki Isten a talajt az „én“-ünk alól, amely még Isten dolgaiban is a saját dicsőségét keresi: Azért kaptam bűnbocsánatot, mert először „én" bűnbánatot tartottam, „én“ megtértem, stb. Én, én, én, és újra csak ÉN! Hogyan emlékezik vissza Pál a damaszkuszi út eseményeire? „Mikor az Istennek tetszett..., hogy kijelentse az ő Fiát bennem“ (Gál 1,15-16). Azt kérdezheti valaki, hogy ezek szerint nincs szükség bűnbánatra? Ez balga beszéd. Az Úrral való találkozás után élete végéig igen eleven Pálban korábbi élete bűneinek ismerete és a felettük való őszinte bánkódás. A legkisebbnek tartja magát minden szent között (Ef 3,9), mert üldözte és pusztította Isten Gyülekezetét (Gál 1,13; 1Tim 1,13). A bűnösök közt az elsőnek tartotta magát (1Tim 1,15), és ez nem üres szólam volt nála. Tehát a bűnbánat — önmagának valóságos ismerete és annak eleven tudata, hogy Isten kegyelme honnan emelte ki teljesen érdemtelenül — megóvta élete végéig minden beképzeltségtől, felfuvalkodottságtól. Ma minden éppen fordítva történik. Először a bűnbánatot erőltetjük, „gyomrozzuk“ az embereket, hogy térjenek már meg. Sok esetben történik is valamiféle „megtérés“ az emberi ráhatásra, ennek azonban nincs gyökere. Később csodálkozunk, hogy hová lett az ébredések sok száz vagy ezer „megtértje“. Vagy miért nincsenek tartós megtérések? Pál nem bünbánatot hirdetett, hanem evangéliumot, a megfeszített Krisztust. Azt maga sem tudta, hogyan megy végbe az a csodálatos dolog, hogy a legmakacsabb emberben is egyik pillanatról a másikra Isten Fia megelevenedik. (folytatjuk) M. S. Követendő példa 1825-ben két híres evangélista aláírta az alábbi öt pontot: 1. Nem hallgatunk meg semmi rosszat egymásról. 2. Ha hallunk is ilyet, nem hisszük el. 3. Ha hallunk ilyet, azonnal közöljük egymással négyszemközt vagy levélben. 4. Ha hallunk ilyet, egyetlen szóval sem adjuk tovább másnak. 5. Bármit hallunk is egymásról, sohasem fogunk emiatt szembekerülni. Fohász a mélyből Uram! Én most oly szegény vagyok: levert, fáradt, bágyadt és beteg. Jövőm árnyai szörnyű nagyok, s a múltam is előttem lebeg. Fond körül áldó két kezeddel magányos, megfáradt szívem; háborgó lelkem rejtsd el szent sebedbe, mert békén, bizton csak Tenálad pihen. K. P. 89
