Vetés és Aratás, 1979 (12. évfolyam, 2-4. szám)
1979 / 3. szám
A Gyülekezet számára első helyen a kiválasztás azt jelenti, hogy szentnek és feddhetetlennek kell lennie. Szent, azaz Isten számára elkülönített, az Ö szolgálatára rendelt; feddhetetlen (pontosabban: REPEDÉSTELEN, hibátlan). Ha most őszintén magunkba nézünk, felkiáltunk: hogyan tudok én ilyen lenni?! A bűn mocsarából jöttem, a Sátán tönkretett, elcsúfított bennem minden istenit, jót. Tele vagyok repedéssel, hibával, folttal. Szent és hibátlan! Igen, erre vágyik az új ember bennem, mégis naponta beszennyez a hústest vágya, indulata. Nem megy, hiába akarom. Ezt nem is várja el Isten. Tudja, hogy erre magunktól képtelenek vagyunk. Ezt Ő viszi véghez. Nem erőlködnünk kell, hanem feladni minden emberi erőlködést, hogy Szelleme által akadálytalanul végezhesse bennünk a Fiú kiábrázolását. Ilyenek leszünk, és Ö már most így lát bennünket a Fiúban. A fiúvá fogadás, a „fiúság“ (5. v.) isteni elhatározás és véghezvitel. Ezért Ő kezeskedik (Róm 8,29). Mi kevesebbel is beértünk volna, de Isten nemcsak gyermekeket akart a Gyülekezet tagjaiban, hanem fiakat! Fiakat, akik az Ö Fia ábrázatához lesznek hasonlóak. A szeretett Fiút, akiben gyönyörködni tudott, megsokszorozva látni a fiákban. Ez nemcsak adoptálást jelent, ami nevet, jogot ad, hanem a Fiú szelleméből való részesülést (Gál 4,6). A jelen világból áthelyezett bennünket az istenibe, az Atya és a Fiú bensőséges viszonyába. A fiúság kötelezettségeket és felelősséget is jelent. Sajnálatos tény, hogy sok hivő ember azt gondolja, a bűnbocsánattal minden be van fejezve. A mennyben biztosítva van számunkra a hely, azután egy kis erőlködés a megszentelődésben, és ezzel minden rendben van. A Fiú képmására való átalakulás első helyen á bensőben megy végbe. Fedetlen arccal szemléljük Őt, és közben „ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre“. Ez pedig az Úr Szelleme által történik (2Kor 3,18). Egy atya a fiával szemben egész szívét megnyithatja. Ezt nem teheti egy rabszolgával vagy cseléddel szemben. Isten kitárta a szívét Fia előtt, a Fiú pedig leleplezte az Atyát az övéi előtt a Szent Szellem által. Ez a Szellem azután megtanít minket mindenre, isteni intelligenciában, értelemben részesít bennünket. Ezt nem lehet iskolában megtanulni. Az átformálást, a nevelést, a jó és a rossz együttes hatásával végzi azoknál, akik az Istent szeretik (Róm 8,28). A kiválasztás, a fiúvá fogadást „akaratának jótetszése szerint“ tette. Ebben senki sem tanácsolhatta, javaslatot sem tehetett Neki. Mindent szuverén akaratából tett a Fiúra nézve, „Krisztus Jézus által Magának“. A felsorolás még nem ért véget, mert a 6. versben így folytatja: „hogy magasztaljuk dicsőséges kegyelmét". Lényegében első helyen nem az a fontos, hogy mi magasztaljuk Őt. ő úgy akar egybe kötni, eggyé tenni a Fiúval, elárasztani kegyelmével, belenyúlni az életünkbe, hogy abban csak az isteni menjen végbe. Dicsőségével úgy akar megajándékozni, betölteni, hogy mi az Ő dicsőségének hordozói legyünk! Kegyelmének legkiválóbb példái, akikben már ma bemutathatja itt a földön és a szellemi hatalmasságok előtt (3,10), mire képes a kegyelem. Egykor pedig az egész világmindenség megcsodálhatja a Gyülekezetben kegyelme dicsőségét. Ez Isten gondolata, és ezt véghez is viszi! így indult el a világmindenséget meghódító útjára a diadalmas kegyelem a Gyülekezet által. A Gyülekezet tehát csak a kezdet a kegyelem dicsőségének magasztalásában. A diadalát végét földi szemeinkkel nem láthatjuk, véges értelmünkkel fel nem foghatjuk. Pál apostol, amikor belepillantott Isten útjainak végtelenségébe, így kiáltott fel: „Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és ismeretének mélysége! Milyen megfoghatatlanok az Ö ítéletei, és milyen kikutathatlanok az Ő útjai! Ugyan ki értette meg az Úr szándékát, vagy ki lett az Ö tanácsadójává?“ M. S. 67
