Vetés és Aratás, 1978 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 3. szám
Az utolsó hely dicsősége Lukács 14,7-10. Egy alkalommal egy főfarizeus meghívta Jézust ebédre. Bizonyára először volt abban a házban. Sok mindenre figyelhetett volna: a ház berendezésére, értékeire, a vendégsereg beszélgetésére, az ételekre, az italokra. Neki azonban valami más szúrt szemet: ahogyan a meghívottak a főhelyet válogatták. Mind meg akarta mutatni, kicsoda; mind különbnek érezte magát a többinél. Mennyire jellemző ez valamennyiünkre! Mintha az egész világ hatalmas vendégség volna, ahol késhegyig menő pozícióharc folyik a főbb, előkelőbb helyekért. Mindig aggódunk a helyünk miatt: kapunk-e „hozzánk méltó" jó helyet vonaton, vendéglőben, orvosi váróteremben. És főhelyre törekszünk a családban: mind szeretne a család központja lenni — férj, feleség, gyerek, öreg —, mert mind úgy véli, hogy fontosabb a többieknél. — Szeretünk társaságban feltűnni, fontoskodni, másoknál jelentősebbnek látszani. Hosszantartó harag származik abból, hogy köszönt ugyan valaki az utcán, de nem elég messziről, nem elég hangosan, nem elég tisztelettel. — Munkahelyünkön vívjuk az éles pozícióharcot, hajlongással, könyökléssel, áskálódással, hízelgéssel, ügyes helyezkedéssel, csak mindenáron magasabbra jussunk másoknál! — Sőt még a gyülekezetben is szeretnénk élre törni, mint „él“-imádkozók, -adakozók, -bizonyságtevők, kihangsúlyozva másoknál fontosabb voltunkat. — Van, akit szépsége vagy származása, vagyona vagy munkateljesítménye, ügyessége vagy jószerencséje tesz elbizakodottá. Bizony nemcsak arra a farizeusi vendégseregre, hanem az egész embervilág tülekedő életére pillantva — benne minket is meglátva — állapítja meg az Úr, hogyan válogatják a főhelyeket. S ezzel kapcsolatban elmond egy példázatot, amelyben benne rejlik egy kijózanító figyelmeztetés, egy üdvös jótanács és egy drága vigasztalás is. Kijózanító figyelmeztetés „Ha valaki meghív lakodalomba, ne ülj a főhelyre, mert lehet, hogy nálad érdemesebb embert is meghívott. És ha odamegy hozzád, aki meghívott téged is meg őt is, és így szól: Engedd át ennek a helyet! — akkor szégyenszemre az utolsó helyre fogsz kerülni. .., mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik.“ „A nagyralátót és kevély szívűt nem tűröm meg" — mondja Dávid király is a 101. zsoltárban. Ne tolakodj a főhelyre, mert könnyen kiderülhet, hogy otthon, társaságban, hivatásban és gyülekezetben mindenki különb, mint te. A hiú pöffeszkedést Isten eltűri egy ideig, aztán közbeszól. És akkor mindig megszégyenülés vagy éppen teljes összeomlás következik. Gondoljunk csak az egyiptomi fáraó vagy Nabukodonozor babiloni király példájára. Vagy a Zebedeus-fiakra, Jakab és János apostolra, akiket maga az Úr szégyenített meg, amikor királyságában az Ö jobbja és balja felől való ülést követelték maguknak. S hány példát ismerünk napjaink történetéből, „istenkedve“ magasra ívelő és hirtelen lezuhanó vezéremberekről vagy kiskirályokról. Diákoktól kezdve sportemberekig és nagy sztárokig a mindennapi élet számtalan változata bizonyítja, hogy a felfuvalkodást bukás követi nyomon. Aki magát felmagasztalja, megaláztatik. Lásd meg hát embertársad érdemét, vedd észre, amiben különb nálad. Mindenkiben van olyan vonás, amiben téged felülmúl: talán okosságban, ügyességben, szakértelemben; talán jóságban, szeretetben, hitben, türelemben. Ha embertársadat ilyen szemszögből nyitott szemmel nézed, könnyű lesz neki átengedned a „főbb helyet", és megfogadod az Ige tanácsát: „Egymást különbnek tartsátok magatoknál!" 34
