Vetés és Aratás, 1977 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 5. szám
Lelki magvetés köves talajra „A köves talajra hullott mag pedig az, aki meghallgatja az Igét és szívesen befogadja, de nem ver benne gyökeret, hanem csak ideig-óráig tart. Mikor az Ige miatt nyomorúság vagy üldözés támad, csakhamar eltántorodik" (Mt 13 20— 21). A magvetőről szóló példázat (Mt 13, 1—9) négy esetet említ, illetve az elhintett magnak négyféle sorsát ecseteli. Kemény, tövises, köves és jó talajról szól. A szív kemény talajával már foglalkoztunk, fordítsuk figyelmünket ez alkalommal a köves talajra. Mire oktat bennünket Krisztus példázatának ez a második része? Arra, hogy a vallásos lelkesedés nem minden esetben azonos a komoly megtéréssel. Sok esetben nem egyéb, mint az érzelemnek egy hirtelen, de rövid ideig tartó fellobbanása. Az ember lelkének egy-egy érzelmi momentuma nem tévesztendő össze a szív mélyéből fakadó meggyőződéssel és az ottan gyökeredző rendületlen hittel. A lelki érzelgés rövid életű palántája a szívnek egy felső, vékony rétegében is tud megfogamzani; a tartós lelki növényzet ezzel szemben az egyéniségünk mélyében ereszt gyökeret, mert csak ott talál megfelelő tápot. Eszerint kétféle hitvalló ember van: olyan, aki megtért és olyan, aki csak eltért. Krisztus példázatának ez a része ezzel a típussal, az eltérttel foglalkozik. Az eltért, vagyis félig megtért ember, az Evangélium hatása alá kerülve, megkedveli a vallást, de vallásos élménye nem hatol a szíve mélyébe és nem érinti alaptermészetét. Régi életmódjától egy bizonyos határig eltér ugyan, de nem tér meg teljesen Krisztushoz. A véleményét részben megváltoztatja, de ő maga nem változik meg. „Az elhintett mag mihamar kikelt, de nem jutott mélyen a földbe“, mondja Jézus példázata. Nem is juthatott oda, mert akadályba ütközött: a kevéske földdel borított kőrétegen nem tudott áthatolni. Ez találóan jellemzi a félig megtért embert. Az elhintett jó mag gyökérszála csak a szíve felső rétegén jutott át és ott a meg nem újhodott alaptermészete köves talajába ütközött. Az ilyen ember hitvallomása ugyan lelkes, de a hitélete nem gyökeres. Meddig tartja magát ez a félig-meddig állapot? Jézus példázata szerint ideigóráig. Majd megállapítja, először képletesen: Amikor a nap magasra hágott, megperzselődött és gyökér híján elszáradt. Majd képletes szó nélkül: mikor az Ige miatt nyomorúság vagy üldözés támad, eltántorodik. Hogyan? — kérdezhetné valaki — a napsugár ártalmára volt a kikelt magnak? Hisz szüksége van rá! A botanika tanítja és a zöldelő mező bizonyítja, hogy a nap áldó sugara nélkül nincsen vegetáció. Ez igaz. Az alkotó Isten egyik természettörvénye alapján a napsugár nem pusztít, hanem éltet. De csak bizonyos feltételek mellett, és ez a feltétel a növények esetében egy megfelelő, nedves talaj. Ennek híján a napfény nem fejleszt, hanem sorvaszt. Krisztus példázatában nincsen ellentét, amikor a nyomorúságot és üldözést a napfény erejével kapcsolatban említi. A napfény sugara, helyesebben sugarai, egyrészt építenek és másrészt pusztítanak. Építőkövei a vegetációnak és pusztítói a kártékony bacilusoknak. A kihatásuk tehát kettős jellegű. Ehhez hasonlóan kettős jellegű az üldözés kihatása a lelki életre. Vagy megerősít, vagy megtántorít. A komoly hivőt megerősíti, az álkeresztyént megtántorítja. A Krisztusért elviselt nyomorúság is vagy szorosabbra fűz, vagy meglazít. A valóban lelki köteléket szorosabbra fűzi, a látszat kapcsolatot meglazítja. A Krisztusért elszenvedett üldözés vagy nyomorúság tehát kétféle hatást válthat ki: bátorságot támaszt, vagy gyávaságba dönt. A hű tanítvány kitart, a névleges követő meghátrál. Minden viszontagság, amely a Krisztus követéséből adódik, változást idéz elő azon, — 74 —
