Vetés és Aratás, 1977 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 3. szám
A nyelveken való szólás szerepe az apostoli korban Krisztus egyházának kezdeti korszakában az ún. „nyelveken szólásának kétféle változata volt ismeretes: megszólalás a beszélő által egyébként ismeretlen, idegen nyelveken, nyelvtanulás nélkül, a Szentlélek által (ez történt Jeruzsálemben, az első pünkösdkor), és érthetetlen szavakban való megnyilatkozás a Lélek által (ez volt ismeretes a korintusi gyülekezetben). Hogy az Apostolok cselekedeteiről írt könyvben említett egyéb esetek a nyelveken való szólás melyik fajtájához tartoztak, azt nem tudjuk. Minthogy a kérdés sajátos módon napjainkban előtérbe került, szükséges hangsúlyozni, hogy ugyancsak kétféle jelentősége is volt a nyelveken szólásnak az őskeresztyén korban: egyrészt jelül adatott a hitetleneknek (1 Kor 14, 22), másrészt személyes lelki épülésül szolgált a hívőknek (1 Kor 14, 4 a). Jelként adatott a hitetlenek számára. Amikor a feltámadott Jézus 120 tanítványa megszólalt Jeruzsálemben, a Krisztusban nem hivő zsidó sokaság aratási ünnepén „megteltek mind Szentlélekkel és különféle nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak" (Csel 2, 4—12). A jelt kívánó zsidók számára ez jel volt Jézus Krisztus messiásvolta mellett. Amikor Péter apostol a pogány Kornéliusz százados házában hirdette az evangéliumot, „leszállt a Szentlélek mindazokra, akik hallgatták az Igét. És elámultak a zsidó származású hívők, akik Péterrel együtt jöttek, hogy a pogányokra is kitöltetett a Szentlélek ajándéka. Hallották ugyanis, amint nyelveken szóltak és magasztalták az Istent. Akkor megszólalt Péter: Megtagadhatja-e a vizet valaki ezektől, hogy megkeresztelkedjenek, akik ugyanúgy megkapták a Szentlelket, mint mi? És úgy rendelkezett, hogy keresztelkedjenek meg a Jézus Krisztus nevében“ (Csel 10, 44—48). Izráel, mint Isten választott népe, az Isten-ismeretet nélkülöző, „sötétségben tántorgó“ pogányokra megvetéssel tekintett és tőlük féltő gonddal elhatárolta magát. Elsősorban nekik szólt most a pogányok nyelveken való szólása az azonosság jeleként, hogy elhiggyék: Isten megváltó, üdvözítő szeretete Jézus Krisztus által ugyanúgy kiárad a pogányokra is, mint Izraelre, mert Isten előtt nincs személyválogatás. Keresztelő János tanítványai talán külön szektát, csoportot alkottak a zsidóságon belül; őszinte bűnbánatra eljutottak, de a Jézusban való hitre még nem. Mikor Pál apostol Efézusban ilyenekkel találkozott, megkérdezte tőlük: „Kaptatok-e Szentlelket, amikor hívőkké lettetek? Azok így feleltek: Hiszen még azt sem hallottuk, hogy van Szentlélek. Pál ekkor így szólt: János, amikor keresztelt, megtérést követelt, de azt mondta a népnek, hogy abban higygyenek, aki utána jön, Jézusban. Amikor ezt hallották, megkeresztelkedtek az Úr Jézus nevére. És amikor Pál rájuk tette a kezét, leszállt rájuk a Szentlélek, úgyhogy különböző nyelveken beszéltek“ (Csel 19, 1—6). Hitelesítő jel volt tehát a nyelveken való szólás a kezdeti korban, hogy a zsidóság minden rétege és az egész pogány világ, tehát az egész emberiség részese Isten országának és az üdvösségnek, és a Szentléleleknek — ha hisz Jézus Krisztusban, mint Megváltójában. Az azonosság jele volt. Keresztelő János tanítványai s a pogányok nem kevésbé részesei az egyháznak, nem kevésbé tagjai Krisztusnak, mint az első tanúk, akik Jézussal jártak. De hogy nem volt a Krisztusban való hitnek, igaz megtérésnek feltétlen és elengedhetetlen pecsétje, azt számos eset bizonyítja. Pünkösdkor 120-an szóltak nyelveken, de a megtérő háromezer nem. A későbbi kétezer sem (Csel 4, 4). Később a férfiak-nők tömege Jeruzsálemben (5, 14; 6, 7), az — 38 —
