Vetés és Aratás, 1976 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 2. szám

junk!" Az őskeresztyének húsvéti keresztsége — a hitre jutott emberek vízbe merülése és onnan kikelése — azt fejezte ki: amilyen valóságos volt Jézus halála, olyan valóságosan merül el a habokban a megkeresztelkedő ember vele született, romlott természete — mintegy „vízbe fullad“. És amilyen valóságos volt Jézus feltámadása, olyan valóságosan kezd új életet a Krisztusban hivő ember. A Megváltóval való közösségben keresztyénnek lenni annyi, mint az élő Krisztussal közösségben új életet élni. Halálról, feltámadásról, új életről szóló Igénk arra mutat rá, hogy e halál és feltámadás éppen a keresztyén ember földi életét határozza meg.

Meghaltunk Krisztussal, meghaltunk a

bűnnek. Ez velünk született, romlott természetünknek mintegy a halálát jelenti. Ha halott az „ó-emberünk" — nincsenek többé életmegnyilvánulásai. Nem sértődékeny. Sok ember büszke „érzékeny, finom“ lelkületére és azt érti rajta: mimóza lélek, aki a legkisebb hántásra vérig van sértve, felejthetetlenül gyötri az egykor elszenvedett sérelem. Ez nem „finom lélekre“, hanem nagyon is élő „ó-emberre“ vall! Akinek ó-embere valóban halott, az alázattal eltűri, ha elhanyagolják, mellőzik, sértik, hálátlanok vele szemben. Aki ó-emberét „halálba merítette“ — nem érzékenykedik! — Nem követelőző. Nincsenek egyre nagyobb igényei, nem hangoztatja: nekem ez meg ez jár, joggal követelhetem meg családomtól, munkatársaimtól, szomszédaimtól ezt meg azt. — Nem hiú, nem akar a társaság központja lenni, magára hívni a figyelmet, fontosnak nem tartja, hogy tiszteljék és mindig neki legyen igaza. Aki mindig bizonyítani szeretné, hogy „ki, ha nem én!“ — annak ó-embere nagyon is eleven, holott az ó-ember nem kíméletet, javítgatást, hanem csak halált érdemel. Ó-emberünknek a kereszten a helye; halál nélkül nincs új élet.

A feltámadott Krisztus ereje által új életben járjunk. „Meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek . . . adjátok

oda magatokat az Istennek, mint akik a halálból életre keltetek. Tagjaitokat is adjátok át az igazság fegyvereiként az Istennek." Ha saját énünk, minden nagyzoló akarásával, félre van téve, akkor lesz helye bennünk Jézus feltámadása erőinek. Krisztus feltámadásának ereje nemcsak a halál utáni életünkre vonatkozik, hanem a megújult életünkre is a földön. Mintegy Krisztus maga éli, a benne hívőkben, tovább a tulajdon életét. Ez krisztusi vágyakat, célokat, érzületet, szavakat, tetteket, döntéseket jelent, s egyúttal erőt is annak véghezvitelére, amire magunktól, ó-emberünk szerint képtelenek volnánk. Ha az élő Krisztus úrrá lett bennünk, tagjainkat már Ő használja fel, saját céljaira. Szemünket nem a kíváncsiság, érzékiség, irigység irányítja majd, hanem meglátjuk a követendő példát, a segítségre szoruló embert, a rejtett értéket (Jézus a szegény asszonyt a jeruzsálemi templomban). Fülünk nem trágárságok, hazugságok, kísértő hangok meghallására lesz nyitva, hanem Isten szavának vagy segélykiáltásnak a meghallására (ahogy Jézus meghallotta a vak Bartimeus kiáltását). Nyelvünk nem káromlás, civódás, hazugság eszköze lesz, hanem igaz, Istent dicsérő, békét munkáló szavaké. Kezünk Krisztus uralma alatt munkás, segítésre kinyúló, adni kész és imádságra is kulcsolódó kéz lesz, lábaink tisztaság, szentség, békesség útjain járnak. — Krisztus célja velünk az, hogy megkeresztelésünk és halálunk között új életben járjunk s az élő Krisztus hatalma, ereje, mindennapos tapasztalatunk valóságává váljék.

Azt mondhatná erre valaki: könnyen írt annak idején ilyeneket Pál apostol, de mit szólna ma, ha ismerné a mi mai életünk problémáit, nehézségeit?! Könnyen mondta, amit mondott? Alapigénk a Rómában élő keresztyénekhez szólt, a császárvárosba, a birodalom fővárosába, ahol a magát istenítő császár uralkodott, s ahol a keresztyének a legvéresebb üldözést szenvedték el. Ott voltak a katakombák, sírvermek folyosói, ahol titkos istentiszteleteiket tartották, és a Circus maximus, mely— 2 —