Vetés és Aratás, 1975 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 5. szám
AZ ÉTER HULLÁMAIN AT... Isten adósai „Mind a görögöknek, mind a barbároknak, mind a bölcseknek, mind a tudatlanoknak adósa vagyok, azért kész vagyok az evangéliumot nektek is hirdetni, akik Rómában vagytok“ (Róma 1, 14—15). Pál apostol bátor ember volt. Azt olvastuk, hogy Rómába készült menni, és ehhez bátorság kellett. Azon időben már bejárta a római birodalom egy tekintélyes részét, és nyilvános fellépése sok helyen zavargásokra adott okot. Feltehető, hogy emiatt a római hatóságok „fekete listájára“ került. Ehhez hozzájárult, hogy Róma városa a császári kultusz centruma volt; aki a császár isteni voltát kétségbe vonta, az életét kockáztatta. Krisztus evangéliumának a hirdetése ezért Rómában veszélyesebb volt, mint bárhol másutt. Pál tudta ezt, de ez nem riasztotta vissza attól, hogy ott is hirdesse a Megváltó Krisztust. Bátran, elszántan, mint aki Istenben bízik és senkitől sem fél. Mi késztette erre a nagy apostolt? Mire magyarázható lankadatlan hitének és lelki aktivitásának szinte példátlan lendülete? A választ erre ő maga adja: „A Krisztus szeretete szorongat minket“ (2 Kor 5, 14). Egy másik fordítás szerint: Krisztus szeretete az életünk hajtóereje! — Ha egy akkumulátort villanyárammal töltenek meg, energiaforrás lesz belőle. Ha egy szívet Isten szeretete tölti be, lelki erő árad belőle. Az apostol szíve is ilyen volt. A rómaiakhoz írt levelében ezt írja: „Az Isten szeretete kiáradt szívünkbe“ (5, 5). Isten rááradó szeretetét azonban nem tekintette „magántulajdonának", ami felett szabadon rendelkezhetett, hanem inkább egy felelőséggel járó „bizománynak“, amelyről számot adni tartozott az Isten országa Urának. Ezért nevezte magát adósnak. Adósa vagyok görögnek és barbárnak, bölcsnek és tudatlannak — írta a római hívőknek. Pál tehát kijelenti: Én adós vagyok! Mit akart ezzel mondani? Azt, hogy tartozása van Istennel szemben. És ha megkérhetnénk, hogy részletezze ezt a tartozását, ezt mondaná: A Krisztus gyülekezetét üldöztem, de Uram megbocsátott nekem. ítéletet érdemeltem, és kegyelmet nyertem. Gyűlölködő voltam, és szeretetben részesültem. Érdemtelen bűnös voltam, és most a Krisztus követe vagyok. Isten kegyelmét élvezem, Krisztus szeretetét bírom és a Szentlélek vezetését tapasztalom nap nap után. Ez az életem nagy adóssága, és e tartozásomat igyekszem tőlem télhetően letörleszteni azáltal, hogy Krisztus evangéliumát hirdetem, Isten szent országát építem és minden tudásomat a gyülekezetek nevelésére fordítom. — így szólna Pál apostol, ha megkérdezhetnénk; ez volt az, amivel tartozott Urának és Mesterének. De miért nevezi akkor magát kortársai adósának? — kérdezhetné valaki. Azért, mert tudta, hogy Isten az adósságunkat felebarátaink javára könyveli el, és ebből következik, hogy azt, amivel neki tartozunk, azoknak kell letörleszteni. Ezt a „törlesztési rendszert" maga az Úr Jézus vezette be. A feltámadása után így szólt egyik tanítványához: „Simon, iónénak fia, szeretsz-e engem?“ És amikor Péter igen-nel válaszolt, így utasította: „Legeltesd az én bárányaimat!“ Ez annyit jelentett: Törleszd le azt, amivel nekem tartozol, az enyéimnek. Jézus Urunknak ez az elve átszövődik majdnem minden tanításán. Idézzünk egynéhány erre vonatkozó kijelentését: „Amit cselekedtetek eggyel e legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek (Mt 25, 40). — Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek (Mt 5, 7). — Ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát nektek is a ti mennyei Atyátok“ (Mt 6, 14). — Az apostolok tanítása is ezen elv alapján történt. János apostol ezt írja: „Arról ismertük meg a szeretetet, hogy Ő (ti. Krisztus) az életét adta érettünk; mi is kötelesek vagyunk életünket adni atyánkfiáiért“ (1 Jn 3, 16). Pál apostol adósnak mondta magát. Mi is azok vagyunk, kedves hallgatóim. Isten megajándékozott kegyelmével és el— 10 —
