Vetés és Aratás, 1974 (7. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 6. szám

Az igazi tisztelet Lukács 11, 27—28 Egy asszony lelkesedéssel hallgatta Jé­zus tanítását és iránta való tisztelet­ből boldognak nevezte Jézus anyját. Jé­zus azonban visszautasította ezt azzal, hogy Istent kell tisztelni, az boldogít, és Istent az tiszteli igazán, aki hallgat a szavára. A betániai Mártát figyelmez­tette, hogy testvére, Mária, a jobbik részt választotta (Lk 10, 38). A Szentírás számos helyen felszólít bennünket, hogy hallgassunk Isten szavára. „Véres áldo­zatot és ételáldozatot nem kedvelsz, de füleimet fölnyitottad“ (Zsolt 40, 7). A nyitott fület Isten többre becsüli a nyi­tott kéznél. A hallgatás felülmúlja a tevékenységet. Téves felfogás, ha azt hisszük, hogy a hallgatás időveszteséget jelent. Az istentiszteleten való részvétel és a rendszeres csendes percek, az áhitat idejének az elmulasztását, néha azzal indokoljuk, hogy fontos tennivalók gá­toltak meg. Hallgatásunkkal, vagyis az­zal, hogy Isten szavára figyelünk és se­gítségére várunk, azt valljuk, hogy az előmenetelünk tőle függ. Az erre szánt idő egymagában azonban még nem ga­rantálja az igazi hallgatást, mert idegen gondolatok sok esetben megzavarják Istenre való teljes figyelmünket. Boldog csak az lesz, aki igazán figyel, aki iga­zán hallgat. A hallgatás a meghallott isteni Ige megőrzésére kötelez. Mennyi mindent őriz meg az ember abban a feltevésben, hogy alkalomadtán majd hasznát veheti! Isten az elhangzott Ige megőrzésére int bennünket. Lehet, hogy a szenvedésre vonatkozó figyelmeztetés a jelen pillanatban nem érint téged, mert egészséges vagy. Vi­gasztaló szóra sincs jelenleg szüksé­ged, mert nem szomorkodsz nyitott sír­nál. De előbb-utóbb ilyen helyzetbe jut mindenki. Boldog az az ember, aki ilyen­kor egy megőrzött isteni Igében vigasz­talást nyer és a ránehezedő bánat súlya alatt nem roppan össze; Jézus vigasz­taló szava átsegíti a krízisen s így öröm­ben és bánatban egyaránt boldog és ezzel a magatartásával dicsőíti Istent. Lant Emit Cukrosvízzel nem megy Milyen nagyszerű megoldás lenne, ha a gépjárművek üzemanyagát cukrosvízzel lehetne pótolni. Az energiakrízis és vele az autóhajtás korlátozása egy csapásra megszűnne. De ez sajnos nem megy. A lejtőn a kocsi még valahogy legördül­ne, de tovább sehogyan sem. A gép­kocsi csak megfelelő üzemanyaggal mű­ködik. Másféle „lé“ csak tönkre tenné a szerkezetét. Technikai vonatkozásban ezt ma mindenki tudja. De sokan nin­csenek tisztában azzal, hogy maga az emberis „energiakrízissel“ küszködik. Az ember Isten „készítménye", az Ő ter­ve szerint alkotott. Mint „szerkezet“ szintén csak abban az esetben működik, ha tervezőjének utasítása alapján indít­ják be. De az ember önállósította magát. A saját elgondolása szerint jár el, és nem hajlandó belátni, hogy lényének „szerkezete“ nem bírja a ráerőszakolt iramot, hogy lefelé száguld a lejtőn és előbb-utóbb zsákutcába kerül. Valaki egyszer ilyen zsákutcába került s ráeszmélt helyzetére: a tékozló fiú, Jézus példázatában. Miután odajutott, hogy kondás lett belőle, így szólt: Atyám, vétkeztem ellened és az ég el­len! így szól az, aki Isten színe előtt iga­zán magára eszmél. Ebben a helyzetben ismeri fel Isten kegyelmének reális aján­latát: Jézus Krisztus meghalt a bűnösö­kért! Itt részesülünk vétkeink megbo­csátásában és meríthetünk erőt egy új kezdethez. Az ember energiakrízise erőhiányra ve­zethető vissza. Ez az erő az alkotó Isten Szentlelke, mely Jézus által nyerhető el. Ez a „hajtóerő" korlátlan meny­­nyiségben és ingyen áll rendelkezés sünkre. Krízis akkor támad az életünk­ben, ha nem engedünk szabad folyást ennek az erőnek. A. Schulte — 6 —

Next

/
Oldalképek
Tartalom