Vetés és Aratás, 1974 (7. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 4. szám
Vissza az oltártól Mt 5, 23—25; Csel 7, 60 Isten időnként megilleti szívünket, megérteti velünk, hogy szeretetünknek valamilyen ajándékára vár. Jefte leányát áldozta oda, István az életét. Az Urat nem lehet kedvünk szerinti ajándékkal tisztelni, nem találja kedvét semmiben, amit az emberi szív maga gondolt ki. Nem tekintett Kain ajándékára sem, csak szomorúságára volt. Boldog vagy, ha az Úr világosan tudtodra adta, milyen ajándékot vár tőled. Ne késlekedjél vele. Megtörténik azonban, hogy amikor már szinte az oltárra tennénk az ajándékunkat, az Úr még különösen fel akarja azt értékelni saját szemében, és akkor így szól: Emlékeztetlek egy felebarátodra, egy rendezetlen dolgodra. Ilyenkor szeretnénk saját őszinte ajándékunk felett őszintén örülni, várva az Úr örömét, de itt az oltárnál az Úr megzavar minket. Megzavarja az Úr ezt a készülő örömet, vagy keserűség lesz ' belőle, vagy megszentelt öröm. István odatette az életét. Isten Leikétől indíttatva mondta el utolsó prédikációját, mely különösen ingerelte a hallgatókat. Azt mondja, amit a Lélek ad ajkára. Már akkor semmivel sem rendelkezett, mivel már önmagával együtt mindent az Úrnak adott. Már nem volt semmije, amit még félthetett volna. Azt mondja az Úrnak, sebektől borítva: Uram Jézus, vedd magadhoz az én lelkemet! Már-már az oltáron van a drága ajándék, készen volt a halálra, ajándéka rendben volt, de az Úr gyöngéd szeretettel megállítja. Az oltártól visszafordítja — ezért is látta, hogy Jézus az Atya jobbján áll — ellenségei felé, felebarátai felé, akik e gyilkosság miatt nagy bajban voltak. István azonnal megérti ezt és így imádkozik: Uram, ne tulajdonítsd nekik e bűnt! Meg kellett emlékeznie ellenségeiről, míg az úton volt velük. Megbocsátó, feloldozó, közbenjáró szeretettel emlékezett meg. Most már vihette ajándékát, most már megszentelve került az oltárra. Most már igazán értékes volt. Csodálatos a mi Istenünk, aki vigyáz arra, hogy jutalmunkból semmi el ne maradjon. Jézus volt az egyetlen ajándékvivő, akit az Atyának nem kellett az oltártól visszaküldenie. Jézus ezzel kezdte a kereszten: Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek (Lk 23, 34). Jézus a főpap előtt sem hibázott. Ajándékvitele tökéletes volt, az oltárhoz járulása töretlen, mindenben Isten kedvére való. A 2Krón 24, 22-ben olvassuk, hogy Zakariás, a Jójada fia, ezzel a kiáltással ment a halálba: Látja az Úr és bosszút áll! Ez az igazság kiáltása volt, a puszta ítéleté. Közbenjáró könyörgés nélkül. Istvánnak az újszövetség oltáránál több adatott. Ugyanez a kegyelem adatik nekünk is. Testvér, ha ég a szíved, hogy Uradnak örömet szerezzél, ajándékot készítettél oltárára, engedd, hogy mielőtt odahelyezed, Urad emlékeztessen. Nem azt kell megvizsgálnod, ki volt a hibás, hanem csak azt, van-e valakinek valami panasza ellened, és mit tehetsz ellenségeidért az úton, míg velük vagy. Lehet, hogy legidősebb testvérednek jogos panasza van az oltár között és ajándékod között. Isten nem fogadja el ajándékainkat, amíg az Elsőszülöttet meg nem engeszteltük. Meg kell tanulnunk csókolni a Fiút, hogy meg ne haragudjék az úton, és ajándékainkkkal együtt el ne vesszünk (Zsolt 2, 12). Ellenségeink 14
