Vetés és Aratás, 1974 (7. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 1. szám
A betegség áldása Szükségünk van olyan időkre, amikor nemcsak elvesszük az Istentől kapott javakat, hanem hálát is adunk érte. A zsoltáros is figyelmeztet erre: „El ne feledkezzél semmi jótéteteményéről!“ Az Ige több száz helyen szólít fel minket a hálaadásra. Különös, amit Pál apostol mond: „Mindenben hálákat adjatok!" — vagyis mindenért, minden körülmények között. Azért különös, mert Pál ezt a börtönben írja, ami nemcsak ma, de akkoriban sem volt szanatórium. Erről a börtönidőszakról tudjuk, hogy Pál éhezett és fázott, s mégis így ír a gyülekezeteknek: „Mindenben!" — A mi számadásunkból gyakran kimaradnak a nehéz időszakok, pedig a „mindenben" ezt is magába foglalja. Ha szorgalmasan tanulmányozzuk az Igét, rá kell jönnünk arra, hogy Isten a nyomorúságba, betegségbe nagy áldásokat helyezett el. A betegség első tanítása az időnkkel kapcsolatos. Rohanó világunkban nem egyszer az a helyzet, hogy már-már nem mi osztjuk be időnket, hanem az időbeosztás irányít minket. Az ember rabszolgájává lett az életprogramnak. Szolgálja, mint egy bálványt, a bálvány pedig mindig kegyetlen kényúr. Sajátos módon a civilizált világ megannyi gépesítése nem több időt, hanem nagyobb rohanást és hajszoltságot produkál. S ebből a program-irányította időbeosztásból kiszorul Isten. „Nincs időm még meghalni sem" — mondjuk sokszor. De Isten bebizonyítja, hogy van időnk, mert neki van ideje. Ha mi a tőle kapott időben csak rohanni tudunk, sajátos szeretetével időt csinál a megcsendesedésre. Ő tud a maga számára időt szakítani életünkből, hogy visszakényszerítsen magához. Ebben a megcsendesedésben felvetődik a kérdés: „Így kelI- e ennek lenni?" Nem mérhetetlen szégyen az ránk nézve, hogy Istennek úgy kell minket megmenteni, hogy közben mi magunk nem akarunk megmenekülni? Míg bölcseknek gondoljuk magunkat az életben való ügyeskedésben, kiderül, hogy milyen oktalanok vagyunk, hiszen a legfontosabbra nem volt időnk. Itt érkezünk el a betegség másik tanításához. Új életszemléletet ad, ha kellően elgondolkozunk rajta. Nemcsak az öregkori, de a fiatalkori betegség is véges voltunkról beszél. Hányszor nem akarunk tudni erről s úgy tervezünk, mintha örökké élnénk a földön. Véges voltunk felmérése elől elmenekülünk, pedig az élet bölcs berendezéséhez hozzátartozik ez is. Sőt egyes-egyedül ez. A halál közeledtét érző ember már másként vélekedik, és a valamikor életfontosságú dolgok komikussá, értéktelenné, kárrá, szemétté válnak. Pedig menynyi időt és mennyi energiát pazarolt rájuk! Békétlenségek, családi veszekedések, kapzsiság, fösvénység, a vér szava, az indulat, mind egy-egy szörnyű kérdőjelet kapnak. Érdemes volt? Nem lehetett volna jobban, nem kellett volna egészen másként élni, tenni? Életetek egy-egy nagy döntése előtt menjetek ki a temetőbe. Töltsétek ott egy kis időt s tanuljatok a halottaktól. Van közöttük gyermek, öreg, fiatal, olyan, aki szegény volt s olyan, aki gazdag. Ezekben a temetőkertekben mindig ásnak, akár megrendelik előre, akár nem. Készen levő sírhely mindig kell. Sétálj el majd arra is, de ne kérdezd meg, kinek ássák. Nem tudhatod . . . Igen, a betegség nagy tanítás. A kórházakban nemcsak meggyógyulnak az emberek! Próbálj ezután a jövődre másként tekinteni és mondd el a zsoltárossal: „Hadd tudjam meg, milyen múlandó vagyok!" Egyszerre érezni fogod, hogy Isten közelsége a legfontosabb. Nála nagyobb a pihenés, >mint bárhol másutt, mert békétlenül, félelmek között pihenni nem lehet, de bűneid letevésében békességet nyersz. Végül ebben az életszemlélet változásban Isten munkálkodni kezd benned. A betegágy az a hely, ahol Isten kétvállra fektet, legyőz. De a legyőzött pozíció az egyetlen lehetséges helyzet, ahol Isten beszélhet veled s ahonnan már te — 6 —
