Vetés és Aratás, 1973 (6. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 2. szám
Mit mond a Biblia Az ember lelkiismeretéről Mi a lelkiismeret? A szokásos magyarázat így szól: Isten szava az emberben. Ez azonban csak részben igaz így; mintha azt mondanánk, hogy a természetben is, a történelemben is és tapasztalatainkban is Isten szavát halljuk (Róm 1, 18—20; Csel 17, 26—27; 14, 16—17 stb.). De nem mondhatjuk róla, hogy Istennek közvetlenül és állandóan hozzánk szóló szava, és csak arra kell hallgatnunk, amit a lelkiismeret mond. Akkor feleslegessé válna Isten Igéje és a Szentlélek. A szó német jelentése megmagyaráz valamit a tulajdonképpeni jelentéséből. A lelkiismeret — Gewissen — az együtt-tudása valaminek, mint ahogy a társ — Gefährte — az együtt-haladót — Mitfahrende — jelenti. Róma 2, 15 mondja, hogy a lelkiismeret az embernek Istentől kapott képessége arra, hogy a törvényt, azaz Isten mindenkori akaratát felismerje. A lelkiismeret feladata tehát, hogy minket állandóan Isten ismeretére és az Ő akaratára emlékeztessen és őrködjék azon, hogy mi szüntelenül ezen akarat szerint cselekedjünk. Ha tehát Istennek és az Ő akaratának ismerete gyenge, zavaros, vagy éppen visszás bennünk, akkor a lelkiismeret tevékenysége egész következetesen gyenge, zavaros, sőt visszás lesz bennünk. Ezért történhetik meg az, hogy az embernyugodt(„jó“)lelkiismerettelviszszásan.sőt gonoszul cselekszik(Jn16,2; Csel23,1; 2.Tim 1, 3. vö. Csel9,1— 2). Buzdít a lelkiismeret a cselekedet előtt, ha az ismeretünk szerint jó, és int, ha ismereteink szerint rossz. A cselekedet folyamán rábeszél minket a lelkiismeret, ha a cselekedet tudásunk szerint jó, de nyugtalanít, ha az tudásunk szerint rossz. A cselekedet után dicsér a lelkiismeret, ha a tett ismeretünk szerint jó volt, de vádol és büntet, ha az tudásunk szerint rossz volt. A lelkiismeret ebben megvesztegethetetlen és hajthatatlan. Az embert szüntelenül mintegy bírósági tárgyalóteremben tartja (Róm 2, 14—16). Ebben a tárgyalóteremben van: törvényadó és bíró — Isten törvény — az ismeret államügyész — a lelkiismeret panaszos és védő — a gondolataink vádlott — az ember ítélet — jutalomvagybüntetés. A lelkiismerec tevékenysége azonban csak erre korlátozódik. Nem feladata, hogy ismeretet közöljön velünk. Csak cselekedeteink felett őrködik, hogy azok a meglevő ismereteink szerint jók vagy rosszak. Jobb ismeretek híjával mindig csak „a legjobb tudásunk és lelkiismeretűnk" szerint cselekedhetünk. Mivel azonban minden ismeretünk csak részleges (1 Kor 13,9—11), ezért soha nem hagyatkozhatunk kizárólag csak a lelkiismeretünkre. Állandóan oda kell állítanunk a lelkiismeretünket a legmegbízhatóbb ismeret forrásához és aszerint kiigazítanunk és gazdagítanunk azt. Az ismeretnek ez a forrása pedig a Szentírás (Róm 10, 14—17; Zsolt 119, 105; Lk 4, 4. 8. 12). Óvakodnunk kell tehát attól, hogy a lelkiismeret hangját vagy akár belénk nevelt, vagy öröklött ismereteinket minden körülmények között Isten akaratának tartsuk. Éppoly kevéssé lehet a mi lelkiismeretünk mások lelkiismeretének mértéke és tanítómestere (1 Kor 10, 27—29; Róm 14, 5—13). Csak egy módon segíthetünk mások lelkiismeretén: ha gazdagítjuk az írásban való ismeretünket (Róm 10,27). Isten akaratát sehol olyan tisztán, világosan meg nem találjuk, mint a Szentírásban. Csak ha lelkiismeretünk szava megegyezik az írás, éspedig a teljes írás üzenetével, akkor igazodhatunk hozzá. Legiehn: „Ez a győzelem a mi hitünk“ című könyvből. 14
