Vetés és Aratás, 1973 (6. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 2. szám
Nagy emberek mondásai Teljes tisztelettel adózunk annak, amit a természettudomány kijelent, és lehetségesnek vagy lehetetlennek mond. A húsvéti tényt szétmállasztó magyarázgatást azonban elvetjük, mert az élő Isten hatalma iránti tiszteletünk messze felülmúlja a minden egyéb tekintélynek kijáró tiszteletet. Bármenynyire divatos is napjainkban az erről való vitázás, mi rendületlenül amellett maradunk, amit a Biblia mond: „Az Úr feltámadt!'' D. O. Dibelius (1880—1967) Jézus elfogadása új szakaszt jelent életünkben, és olyan lehetőségeket tár elénk, melyeknél nagyobbakat e világ nem nyújthat. Dr. H. Thielicke, egy. tanár „Azért halt meg és elevenedett meg Krisztus, hogy mind holtakon, mind élőkön uralkodjék" (Róma 14, 9). Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása a világtörténelem leghitelesebben bebizonyított ténye. Th. Momensen (1817—1903) Nobel-díjas történetkutató a külső és a belső emberről, ami nem egy az ó- és újember fogalmával. 2 Kor 4, 16 világossá teszi, hogy a külső ember a testi teremtés rajtunk, mely megromolhat, míg a belső teremtés (a szellemi újember) naprólnapra megújul. Az óembernek tehát két oldala van: testi és szellemi. Testi óemberünk állandóan romlik, majd meghal egészen addig, míg a testi új ember meg nem születik, azaz föl nem támadunk. Szellemi óemberünknek azonban szellemi újjászületésünkkor már a keresztre feszítés a része, nincs joga tovább élni, le kell azt vetnünk, mint egy ruhát. A mostani világkorszakban élő hivő keresztyén állapota tehát ez: szellemi újembere testi óemberbe zárva él, emiatt állandó veszélynek van kitéve, hogy a test (a hús) káprázata megcsalja. Ha a tudatos én a test káprázatának hitelt ad, azt megkívánja, azzal visszafordul szellemi óemberéhez is, amely abban a pillanatban föléled, amikor nem az Úrra tekintünk, hanem a világ csábításaira vagy veszélyeire. A hivő ember tehát ne kifelé éljen elszóródva ebbe a világba (szórakozva), hanem forduljon befelé; az újonnan teremtett belső ember sze-Fohász Uram! Ha Igéd életté válna bennem, ha erejétől szárnyra kapna lelkem; nem tapadnék sárhoz, röghöz . . . Múló földi kincsek láttán nem ejtene meg a Sátán. Uram! Ha Igéd növekedne bennem, s vele együtt nőne,gazdagodna lelkem; nem tördelném erőmet el ... Apró, mihaszna célokért nem hagynám veszni a babért. Uram! Ha Igéd lángra gyúlna bennem, s általa hevülne, ékesedne lelkem; nem válnék eggyé salakkal... Ha éltemre szenny tapadna, nem tűrné tüzed hatalma. Uram! Ha Igéd szétáradna bennem, mint kenyeret, vizet óhajtaná lelkem; szükséget nem látnék soha . . . A pusztában is szüntelen italom lenne s kenyerem. Uram, ó add hogy így legyen! Frittmann László rint értsen, ítéljen (Róm 7, 22), s ebbe a belső emberbe, a megújuló értelembe fogadja be Krisztust és teljék meg vele (Ef 3, 16). összefoglalásul pontosan meg kell különböztetnünk a két fogalompárt: az ó- és újembert s a külső és belső embert. Előbbi időbeli metszetet ad, utóbbi térbeli metszetet. Külső és belső ember egyszerre van, de a halálban a külső ember elmarad, hogy a feltámadáskor szellemi alakban visszakapjuk. Az ó- és újember egyszerre nem lehet működésben, mert vagy az egyik, vagy a másik fejt ki bennünk tevékénységet, aszerint, amint tudatos énünk ennek vagy annak adja a működésre az engedélyt. Mi vetjük le az óembert és mi öltjük fel az újat, mi nyúlunk vissza az óember után és szüntetjük meg az újnak a cselekvését aszerint, hogy magunkban gyönyörködünk-e vagy Krisztusban; magunkat mentegetjük-e vagy elítéljük magunkat, azaz a keresztfa ítéletét magunkra nézve elfogadjuk. Amire nézünk, az fog élni bennünk. Amivel az értelmünk megtelik, az uralkodik rajtunk: a világ, a magunk dicsősége vagy — Krisztus! 7
