Vetés és Aratás, 1972 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 6. szám
AZ ÉTER HULLÁMAIN ÁT... Kedves Hallgatóim! A babilóniai fogságból hazatért maradék zsidóság nemzeti és népi önállóságát a korábbi mértékben soha vissza nem nyerte. A körülötte élő hatalmak, Egyiptom, Szíria és Macedónia, egymással vetélkedve minduntalan megtámadták, megszállták, adóztatták és elnyomták őket. Ezen még a makkabeusok hősies és áldozatos felkelései is csak átmeneti változást jelentettek. Körülbelül hatvan évvel a mai időszámítás előtt a rómaiak megszállták Palesztinát és kemény kézzel hatalmukban tartották. Ez a megszállás korlátozást, elnyomást, igazságtalanságot és megterhelést jelentett. Sötét, reménytelen korszak volt ez; Izrael népe nyögött a terhek alatt. De nemcsak a nemzeti, hanem vallási, hitbeli vonalon is egyre nehezebbre fordult a helyzet. A papok, az írástudók és az őket támogató farizeusok pártja mindinkább a formaságok megkötöttségébe süllyedt, úgyannyira, hogy vallásosságukban a külsőségekre nagyobb súlyt helyeztek, mint a lelki tartalomra. A nép lelki táplálék hiányában mint pásztor nélküli nyáj magára hagyatva tévelygett. Kevesen voltak, akik az egy élő, igaz Istent tiszta szívből keresték, Őt szolgálták és vele kapcsolatban, közösségben álltak volna. Ez az elszórt, nem szervezett kisebbség a korszak sötétségét fokozottabban szenvedte át. Ézsaiás próféta előre látta ezt. Könyvének 9. fejezetében így ír róluk: „A nép sötétségben jár... és a halál árnyékának földében lakik." Lukács evangéliumában ilyen sötétségben élő, de lelki fény és Istentől jövő világosság után sóvárgó igazakról olvasunk. Egyik az öreg Simeon, aki „Izrael megvigasztaltatását várta", és Anna, aki a szabadulást, a megváltást várta (Lk 2, 25. 38). Ők a Szentírás ígéretei szerint hitték, hogy Isten egyszer majd segítségükre siet és változást hoz. Várták a próféta jövendölésének beteljesedését: „A nép, mely sötétségben jár, nagy világosságot lát és akik a halál árnyékának földjén lakoznak, fény ragyog fel fölöttük" (Ézs 9, 2). Ezt a világosságot és fényt, amelyről a próféta jövendölt, ezt az újat, a változást az Isten egyszülött Fia, az Úr Jézus hozta, aki méltán nevezi magát a világ világosságának (Jn 8, 12). Ö a mennyei dicsőség ragyogását azért hagyta el és lett hozzánk hasonló emberré, hogy két feladatot hajtson végre: 1. hogy az ember számára a láthatatlan, elérhetetlen Teremtőt, Istent, mint Atyát kijelentse nekünk, vagyis lényét, jellemét, szándékait velünk megismertesse. Csak azóta tudjuk, hogy Isten igazságos, de egyszersmind maga a szeretet; szent, de egyszersmind végtelenül könyörületes; a bűnt gyűlöli, de a bűnöst szereti; 2. hogy áldozatával, vagyis a golgotái kereszten elszenvedett halálával megbékítse az emberiséget Istennel. Isten kénytelen volna az embert bűnei miatt büntetni, de Fia áldozata érdeméért mindenkinek, aki ezt őszintén és bűnbánattal kéri, megbocsát. Isten a hozzáfordulót tehát nem utasítja el, hanem gyermekévé fogadja. Ez az új, az Úr Jézus által hozott mennyei világosság, amely minden egyes ember lelki sötétségét el tudja oszlatni. A karácsony előtti négy vasárnapot advent vasárnapjának nevezik. Advent eljövetelt jelent. Annak az isteni világosságnak, fénynek és kegyelemnek az eljövetelét, amely az Úr Jézus születésével kezdődött. A korai egyházban ezzel az ünneppel az Úr Jézusra, a világ Világosságára és üdvözítőjére való várakozás és reménykedés gondolatát akarták hangsúlyozni. A világban nemcsak akkor volt sötétség. A sötétség azóta is fellelhető. Lelki és szellemi sötétség, baj, gond, csalódás, kétségbeesés, reménytelenség és bűn nehezíti az ember életét. Advent arra szeretne figyelmeztetni minket, hogy a sötétségből és szenve-10
