Vetés és Aratás, 1972 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 5. szám
ségét szeretné látni, annak Isten megmutatja azt. Valami mélységes titok rejlik abban, hogy erre a dicsőségre lettünk teremtve. Amit örökkévalóságnak nevezünk, az tulajdonképpen a dicsőségben folyó élet, a megdicsőült élet. Egész földi életünk arra adatott, hogy erre a dicsőségre készüljünk fel — úgy is, hogy szívünket megnyitjuk őelőtte, amikor bűnbocsátó kegyelmével közeledik hozzánk. Milyen végzetes dolog, amikor valaki elvéti, könynyelmüen veszi, nem látja meg földi életének igazi értelmét! A földi élet célja nem az, amiért naponta küszködünk, nem a saját vágyaink beteljesedése, nem az, hogy a gyomrunknak, a ruházkodásnak éljünk. Az élet igazi értelme: felkészülés az igazi életre, arra az életre, amely dicsőségben, romolhatatlanságban, valami elképzelhetetlen szépségben vár téged és engem. Vágyakozni Isten dicsőségének meglátására tulajdonképpen annyit jelent: igazán készülődni, minden alkalmat, minden lehetőséget megragadni, hogy megteljen életünk az Ö dicsőségével, szépségével. Mit jelent hát az ö dicsősége? Mit jelent az, hogy Mózes látni akarta Isten dicsőségét? És mit jelenthet ugyanaz a vágy, ugyanaz a kívánság a mi életünkre nézve? Néhány bibliai helyre szeretnék emlékeztetni. János 1, 14-ben ezt olvassuk: „És az Ige testté lett és lakozott miközöttünk, és láttuk az Ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal." És a másik: „Mert nem kieszelt meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét, hanem mint akik szemünkkel láttuk az Ö isteni fenségét és hozzá a fenséges dicsőségnek ilyen szózata jutott: Ez az én szeretett Fiam, akiben én gyönyörködöm ... Mi hallottuk ezt az égből jövő szózatot, amikor együtt voltunk vele a szent hegyen" (2 Pét 1,16). — Ott a hegyen, ahol elváltozott Jézus arca, a tanítványok megrémültek, mert nem voltak rá felkészülve és talán nem is vágyakoztak még utána — és ott, amennyire ember szeme megpillanthatja Öt, látták az Úr dicsőségét. Emlékezzünk az öldökléstől lihegő Saulra, amint siet Damaskusba, hogy a maga sötét terveit végrehajtsa és az Úr követőit üldözze. Ott az úton, az út kellős közepén jelenik meg neki Isten dicsősége, s ez nemcsak a földhöz veri őt, nemcsak megvakítja, de ez a találkozás életének egy egészen más fordulatot ad. És a mi számunkra, akik a golgotái keresztfa alatt nyertünk bűnbocsánatot, életet, ez a vágy, ez a kívánság — látni akarom Isten dicsőségét — azt jelenti, hogy Jézus Krisztust akarom látni. Nem emberi elképzelésben, nem úgy, ahogy megfestették, szobrászok kifaragták, hanem lélek szerint. A világ minden nagy és bölcs embere valahol elbukott, megbotlott, szégyenbe került; az egyetlen név, amely tisztán és szeplőtelenül áll, amely vonzza az ember szívét — Jézus drága neve és lénye. Nekem különös látásaim vannak és sokszor félek ezeket kimondani. Ilyen látásom az, hogy amikor az emberek belemerülnek a szórakozásba, az élvezetekbe, azok hajhászásába, akkor tulajdonképpen Őt keresik. Jézust keresi minden szív. És milyen jó lenne, ha valaki ma ráébredne arra, hogy ő is az Urat keresi, az ő dicsőségét szeretné látni, mert az Ő dicsősége nélkül nem lehet élni. Az Úr dicsősége nélkül az élet üres és sokszor kibírhatatlan. Futhat valaki a maga dicsősége után, kereshet anyagi javakat, boldogságot, megalapozhatja a jövőjét — ez mind ürességet hagy maga után. Azt hiszem, hogy abban van a titka annak, hogy a dicsőség után vágyakozunk, mert a maradandó után vágyik a szívünk, ami nem változik, ami megmarad, ami örök. Minden, amit elgondolsz, amit megszerzel — múlandó. De látni Isten dicsőségét, aki maga a szeretet, aki ragyogó, tiszta, világos — igazán meglátni Őt jelenti: övé lenni örökre! Isten neve, Isten jelleme az, hogy könyörülő és kegyelmes. Ó, bárcsak felfogná a szíved és felelne neki! Isten arra vár, hogy megadjad magad, hogy elszakadj mindattól, ami bűn, gonoszság és engedetlenség vele szem5
